bányapénzek, ellátási, étkezési zsetonok és bárcák
|
A
bányászat maga egy külön világ. Ennek
a külön világnak fontos részei voltak a hol kényszerből, hogy jól átgondolt
érdekből kibocsátott pénzek és pénzhelyettesítő eszközök. A gyakran elnagyolt,
máskor finoman megmunkált érmék keletkezése, használatuk története nélkül a
bányászmúltról (és természetesen a hozzá kapcsolódó kohász, fémmegmunkáló
történelemről) nem lehet beszélni. A
bányapénzek Az
első hazai bányapénzek valamikor a XV és XVI. sz. fordulóján jelentek meg. A
jelenleg ismert legrégibb ilyen darab 1548-ban készült a ma Szlovákia területén
található Szomolnok városában. Roznai István már többször idézett könyvében így ír ezekről a
darabokról: „… a bányapénzek szinte szándékosan szűkszavúak,
jobbára kezdőbetűkre szorítkozó felirataikkal, néha még az évszám hiányával is,
és ábrázolásaiknak szűk választékú tárgyaival – minden tekintetben a legbehatóbb
kutatást teszik szükségessé. Ezt a kutatást hazai viszonylatban Gohl Ödön numizmatikus végezte el és kutatásainak
eredményét a Numizmatikai Közlöny 18-19. számában, 1919-20 évfolyamában közzé
is tette. Feldolgozta a bányapénzek keletkezési helyét és idejét, a kibocsátók
neveit, személyét, és egyes érmefajok hovatartozását, felhasználásuk célját és
értékét is. Ő határozta meg a bányapénz pontos megfogalmazását, melyet idézek: ’Bányapénznek
nevezzük úgy magyar, mint német szaktársainknál dívó szokás alapján azon,
XVI-XIX. századokban vert rézérméket, melyek egyes
bányaterületeken, illetve egyes bányaüzemeknél részint közvetlenül, részint
közvetve a bányamunkások bérének kiegyenlítésére, a bányaüzemek által
fönntartott élelmezési üzletekben fizetőeszközül, tovább egyes
munkateljesítmények igazolására, esetleg a szállított anyag átvételének
elismerésére és hasonló célokra szolgáltak; végső céljuk tehát az volt, hogy pénzértéket
képviseljenek, folyópénzre beváltassanak, illetve hogy fizetésre szóló
igényeket igazoljanak.’ A kibocsátott bányapénzek részben aprópénz
hiányt, részben pedig a bányavidékek gazdasági elkülönültségét is szolgálták. A
terméketlen, hegyes-völgyes bányavidékekre sereglő bányászok ellátása sok
gonddal járt. Az élelmiszerbeszerzést, a „közellátást”
a bányavállalkozók oldották meg. Ez a monopólium kezdetben a bányászok és
családjaik védelmét szolgálta a kereskedőkkel szemben. A bányavállalkozók
csakhamar felfedezték, hogy monopóliumhelyzetüket saját nyerészkedésükre és a
bányamunkásság fokozottabb kizsákmányolására használhatják fel. Végül is a bányapénzzel odakötötték a
dolgozókat a vállalkozókhoz, és így a kizsákmányolás fokozásának eszközéül is
szolgált a bányapénz. Gohl
Ödön az említett munkájában feldolgozta a bányapénzeket földrajzi
csoportosítás, típus, változat és részletes felhasználásuk valamint történetük
szerint. Összesen 209 bányapénzt határozott meg kutatásai eredményeként (11-12.
oldal).” Korunkban
a Soproni Központi Bányászati Múzeum munkatársa, Szemán Attila e szakterület legavatottabb
ismerője. Számos tanulmánya jelent meg a bányapénzekről, ezeket az Érem című
folyóiratban és más kiadványokban tette közzé. Ő volt az, aki tanulmányában
rávilágított arra, hogy egyes, korábban e típusok közé sorolt darabok – noha
bizonyíthatóan bányavidékeken használták őket –, nem a klasszikus értelemben
vett bányapénzek (lásd a jelen oldalakon bemutatott selmeci
poltura). A
bányapénzekről az elmúlt évtizedekben számos ismertető, tanulmány jelent meg
írásban és már az interneten is olvashatunk róluk.
|
|
Más
pénzhelyettesítő eszközök: zsetonok és bárcák Az
utolsó időkig viszonylag zárt bányász- és kohász-, fémmunkásvállalatok, a
hozzájuk tartozó települések gazdái (legyenek azok magánszemélyek vagy
közösségek, pl. szövetkezetek) elődeik példáját követve számos, változatos
kivitelezésű és értékű pénzhelyettesítő eszközt bocsátottak ki. Ezek időben
hozzánk sokkal közelebb állnak, mint a klasszikus bányapénzek, ezért róluk
részletesebben szólok. Szinte
minden bányavállalkozásnak, egyesülésnek megvolt a maga pénzt pótló zsetonja,
bárcája. Még az 1950-es, 60-as években is használatosak voltak ilyen darabok. Roznai István könyvében a bányászathoz és kohászathoz kapcsolódóan Oravicza, Dognácska, Rudabánya, Resicza, Salgótarján (a Rimamurány-Salgótarjáni
Rt), a borsodi bányatársulatok, a diósgyőri vasgyári szövetkezet, valamint a
dorogi medence szénbányavállalatai által kibocsátott érméket mutatja be, de megemlít
Brennbergbánya, Tatabánya, Komló, Pécs, Mázaszászvár
bányáihoz köthető bárcákat. Egyes
helyeken (pl. Resiczán, a salgótarjáni üzemekben) a
bányazsetonokon az általuk képviselt pénzérték szerepelt („10 krajczár”, vagy 5-10-20 „kreuzer marke”), de gyakoribb volt, hogy az érmékre azoknak az
élelmezési cikkeknek a nevét nyomták, melyekért velük fizetni lehetett. Rudabányán
például a nikkelből, vörös- vagy sárgarézből készült bárcákra „1/2 kg Rindflesch” vagy „1 liter bor”, „1/2 lit.
rum” felirat került. Itt a bányatársulat ugyanis saját élelmiszer-lerakatot
létesített, és ehhez 1882-ben bárcákat vezetett be. Minden
bárca meghatározott értéket képviselt, azaz olyan fizetési előleg volt, melyet
élelmiszerre illetve a kocsmában italra lehetett beváltani. (Ne csodálkozzunk
ez utóbbin: a nehéz bányászmunka, az állandó veszély természetszerűleg vezetett
ahhoz, hogy a föld alatt dolgozók az alkoholhoz fordultak. Az állam, régebben a
kamara a bányák tulajdonosaként fokozottan figyelt arra, hogy a bányavállalkozók
milyen „vendéglátóipari egységet” létesítenek a
bányásztelepüléseken. A kantinokat bérlők üzemeltették, akiknek számot kellett
adniuk arról, milyen bevételeik vannak – és arról is, milyen minőségű az ott
felszolgált ital (sör vagy bor). Nem lehetett túl erős, nehogy elvegye a
bányászok eszét – de nem lehetett az átlagosnál rosszabb minőségű sem, mert az meg
lázadáshoz vezetett volna.).
|
|
A
Diósgyőri Vasgyári Szövetkezet bárcái A szövetkezet a miskolci kohászati
üzemekben dolgozók ellátásra alakult 1889-ben, klasszikus szövetkezeti
formában. 20 évvel később már több mint 4000 tagja volt, s elsősorban élelmezési és
ruházati ellátással foglalkozott, de tartozott hozzá mészárszék, sütöde, tejcsarnok, szikvíz-, jég-
és vajüzem is. A
szövetkezet felett a vasgyári igazgatóság gyakorolta a felügyeletet. Az
1909-es, 1910-es években a szövetkezet üzemei napi átlagban 1000 darab 3 kg-os
kenyeret, A
szövetkezet által kibocsátott érmékkel, utalványokkal nem csak a saját
boltjukban lehetett fizetni, de több miskolci kereskedő is elfogadta azokat a
vezetéssel történt megállapodás alapján. Minden hónap végén elszámoltak, ez egy
bizonyos állandó vevőkört biztosított számukra is. A
szövetkezet bárcái élesztőre, kenyérre, kőolajra, tejre, kávéra, jégre szóltak,
de ismertek a „KIS SYPHON” és „NAGY SYPHON” feliratúak is. Nagyobb címletet
jelentett a „VENDÉGLŐ
A Diósgyőri Vasgyári Szövetkezet bárcáihoz hasonló bárcát használtak a kőbányai MÁV Gépgyárban is. Ebből az 1 THEA értéket mutatom be. Publikációja eddig még nem ismert, Roznai István a könyvében a diósgyőri hasonló bárcát ismerteti, ami a körfeliratában tér el ettől.
|
|
Pereczesi vendéglő bárcája
Szintén a Miskolc környéki bányász és kohász településekhez kapcsolódik következő bárca.
Ezt Perecesen, a ma Miskolc részét képező településen bocsátotta ki az ott működő vendéglő. 5-ös és 20-as névértékben létezik, az előbbi különösen ritka, de a 20-as értékűvel is ritkán találkozik a gyűjtő.
|
|
Rudabányai ellátási bárca
A rudabányai vasércbányát 1880-ban veszi meg a Witkowitzei Bányatársulat, mely munkásai számára élelemraktárat létesít Rudabányán, és az anyavállalat gyakorlatának megfelelően ehhez ellátási bárcákat veret 1882-ben.
A bárcákra osztrák térkép alapján tévesen RUDOBÁNYA felirat kerül. Az élelemtár a bárcákat abban az esetben adta ki a dolgozóknak, ha valamely élelmiszer ott nem volt kapható, azokat a település más üzleteiben (mészárszék, pékség, kocsma) lehetett felhasználni fizetésre. Az itt bemutatott húsbárca 18 krajcárt ért abban az évben.
Így ezek bármilyen más élelmiszerre, italra beváltható fizetési, ellátási előlegként illetve pénzhelyettesítőként szolgáltak, ugyanúgy, mint a két évszázaddal korábbi hasonló bányapénzek.
A bánya működésébe 1900-ban a Rimamurányi-Salgó-Tarjáni Rt is bekapcsolódik, ezért a még forgalomban lévő bárcákat - az itt is látható módon - hátoldalukon bányászjelvényes ellenjeggyel érvényesítik. A rudabányai ellátási bárcáknak 12 típusa ismert. 1922-ig készültek, anyaguk sárga- és vörösréz, valamint nikkel, összesen 23 féle változatuk volt forgalomban.
|
|
Zsidóvári
ellátási bárca
Az előbbihez hasonlóan szintén nagyon ritka darab a Zsidóvári (nadrági) Vasipari Rt ellátási bárcája.
A Zsidóvár melletti új "Nadrág" elnevezésű települést 1846-ban a bécsi vállalkozók által létrehozott Zsidowaer Eisenwerk Gewerkschaft alapította, miután 14 ezer holdas területét megvásárolta a zsidóvári közbirtokosságtól. Korábban sűrű erdő volt itt, ahol a bécsiek vasércre bukkantak. Vashutákat építettek, melléjük pedig morvaországi német vasgyári munkásokat, szénégetőket és iparosokat költöztettek be.
1849-ben hengermű, 1862-ben lemezgyár, 1874-ben szöggyár, 1879-ben egy második lemezgyár, 1879-ben ekegyár, 1880-ban gőzfűrész létesült.
A társulat 1866-ban csődbe jutott és 1873-ban átalakult Nadrager Eisen-Industrie Gesellschafttá (Nadrági Vasipari Rt.).
Bányái 1885-ben hat aknából és négy, összesen 410 méter hosszú tárnából álltak. A tüzeléshez szükséges fa könnyebb szállítása céljából a Nadrág-patak mellékpatakjain kilenc zsilip üzemelt.
A vállalat 1890-ben megvásárolta a már az 1870-es évek második felétől általa bérlelt ploszkai vasérclelőhelyeket.
A század végén vasgyárában 765 munkás dolgozott, de a feldolgozott vasérc többségét távolról szállították ide.
1906-ban fuzionált a Borsodi Acél- és Acélszerszámgyár Rt.-vel. 1910-ben két nagyolvasztójában 17 195 mázsa nyers- és 44 295 mázsa öntöttvasat termelt.
Kisvasutakhoz is gyártottak itt mozdonyokat, amelyek nemcsak Romániában, de Lengyelországban is forgalomban voltak.
(forrás: Wikipedia)
Az itt bemutatott, rendkívül ritkán felbukkanó bárca a gyári munkások ellátásra szolgált a 48-49-es szabadságharc idején fellépő készpénzhiányban. Ismert 5 és 20 értékjelzéssel vert változata is.
|
|
Dorogi
bányászzseton A
pénzt helyettesítő érmék, bárcák egy csoportja nem fizetésként szolgált, hanem
bizonyos arra, hogy bizonyos alkalmakkor tulajdonosa valamilyen juttatásban
részesüljön. Ezek – hazai körökben – legismertebb példánya a Dorogi Szénbányák
Nemzeti Vállalat által kibocsátott zseton.
|
|
További ellátási bárcák
|
|
|
|
Alagútbárcák A Budavári Alagúton történő átkelés - akárcsak a Lánchídon - hosszú ideig díjköteles volt.
A díjat a bejáratnál kellett leróni, cserébe egy bárcát, zsetont kapott az átkelő, melyet a kijáratnál le kellett adni.
1854-től még felirat nélküli (úgynevezett "néma") alagútbárcák voltak forgalomban, csak 1866-ban jelentek meg a felirattal ellátott bárcák. A szakirodalom 12 fajta
bárca 22 változatát ismeri.
|
|
Egyéb
|
|
Akit jobban érdekel a bárcák, zsetonok különleges világa, annak ajánlani tudom a ZSETONGALÉRIA oldalait.
|
Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged:
