Az ipari munkásság minden korban komoly veszélyek között végezte munkáját. Különösen igaz ez a bányászok közösségére.   A föld mélyén bekövetkező súlyos balesetek, a halálos szerencsétlenségek a bányászok életének mindennapos kísérői voltak. Nem véletlen hát, hogy a bányásztársadalomban alakultak meg az első olyan szervezetek, melyek a szerencsétlenül jártak számára intézményes segítséget nyújtottak. Ezek voltak az úgynevezett „társládák”. Az ilyen, önkéntes alapon szervezett segélypénztárak arra szolgáltak, hogy a betegség, baleset miatt munkaképtelenné vált dolgozók is valamilyen anyagi juttatásban részesüljenek, ne haljanak éhen. Az évszázadok során betegségi, nyugdíj és temetkezési társláda-rendszerek alakultak ki.

A társládába a dolgozók önkéntes alapon léptek be, és havi rendszerességgel fizettek be egy bizonyos összeget. Az összegyűjtött pénzt először valóban egy erős ládában tárolták, innen kapta nevét is a társláda. Később a bányavállalkozók is részt vállaltak a láda működésében, a munkásairól tisztességesen gondoskodó bányatulajdonos havi rendszerességgel fizetett be a közösbe. A társládák kezeléséről, a kifizetésekről a bányászok által, maguk közül megválasztott testület döntött, azaz jelentős önállósággal, önkormányzatisággal bírtak.
Az újkorban ezek a bányatársládák váltak a társadalombiztosítási rendszer alapjává. Hazánkban az első társládáról a XV. végén hallunk. Egy évszázad múlva már általánosan elterjedt, 1778-ban pedig II. József kötelezővé teszi létrehozását a kincstári bányavállalatoknál. A fentebb már említett 1854-es bányatörvény ezt a kötelezettséget kiterjeszti minden monarchia-beli bányaüzemre.

Itt a Rudabányán működő Borsodi Bánya Társulat Társláda bárcáját mutatjuk be. A középen beütött szám szolgált a dolgozó azonosítására.
Ma már igen kevés példány lelhető fel belőle.