Bányászat rézkarcokban elmesélve
Az 1950-es évek végétől a hazai képzőművészetben egyértelműen a
grafika vált hangsúlyossá. Neves festőművészeink is szívesen kirándultak e
műfajba, de a folyamat az előző fél-egy évtizedben a főiskola kapuján kilépő
fiatal – s azóta már klasszikussá vált – nemzedéknek
köszönhető.
Az ekkor induló generáció nem csak egy, a korábbinál nyitottabb
szellemű oktatás révén, de a lassú, finom, de mégiscsak a környező országokénál
mozgékonyabb társadalmi változások révén tudott kiemelkedni. A
frizsiderszocializmusnak nevezett korszak mind az egyének, mind a közösségi formák (intézmények,
vállalatok) óvatos jólétét hozta, lehetőség volt a határon túli folyamatok
megismerésére, s ez a művészet, s benne a történésekre gyorsan reagáló, kisebb
anyagi feltételekhez kötött grafika
addig nem látott szerepvállalásához vezetett.
Kedvezett a grafikai műfaj magára találásának, hogy a
politikai-társadalmi konszolidáció egybeesett a könyvkiadás ugrásszerű
növekedésével (a kiadók igyekeztek bepótolni az előző két évtized elmaradását),
s az egyének viszonylagos gyarapodásvágyával.
A vállalatok, gazdálkodó szervezetek megrendelésekkel látták el a
művészeket, élt a 0,2 %-os szabály, mely szerint
minden beruházás kéttized százalékát képzőművészeti alkotásokra kell fordítani.
S maga az állam is lehetőséget biztosított munkájukhoz
intézményei, vállalatai révén. Az erre hivatott cégek (Iparművészeti Vállalat,
a Képzőművészeti Kiadó, a Képcsarnok Vállalat) gyakrabban műfaji megkötés
nélkül, s néha tematizálva rendelték meg az
alkotóktól a műveket, s terítették szét az országban. Bolthálózatuk mellett
ügynökeik járták a településeket, hivatalok, vállalatok ebédlőiben árulták a
megrendelt alkotásokat, s ezáltal folyamatos munkával
látták el a művészeket.
Maurer Dóra így beszélt erről a 2000-es években:
A Képcsarnok Vállalat
ügynökei, többnyire az üzemi pártbizottságok aktivizálása révén,
rézkarc-megbízásokat hajtottak fel a brennbergi
bányászok kilakoltatásától a ruggyantagyár termelési munkafolyamatainak ábrázolásáig
mindenféle témára. Az ezekről készült rézkarcokat 2-300 példányban nyomtatták
ki, aztán eltűntek. (…) Nem lehetett követni, mennyit keresett ezeken a
Képcsarnok, viszont a művész sem járt rosszul, és főleg sok szabadidőt,
függetlenséget nyert a saját munkájához. Úgy háromhavonta jött egy-egy
megbízás, és a kész munkákért járó pénzből nagyjából három hónapig lehetett
megélni. Emellett 1964-től pár éven át működött az ún. „kiemelt grafika”
kategória, amelynek zsűrije a nem megrendelt, igazi műveket 50 példányos
sokszorosításra fogadta el. Ezek a számozott grafikák nem tűntek el a
süllyesztőben, gyűjtőkhöz kerültek, a Dürer Teremben, rendes
galéria-környezetben árusították őket.
A rendszer arra is alkalmas volt, hogy a művészek próbálgassák, gyakorolják,
finomítsák a művészek technikájukat, módszereiket, amire saját kedvtelésükből
(és saját zsebükre) bizonyosan nem lett volna lehetőségük.
A bányászat, mint kiemelt gazdasági ág, s a bányászok, mint a
munkásosztály élcsapata fokozottan figyelem alatt állt.
A bányavállalatokhoz ha nem is
számolatlanul, de bőségesen folyt a pénz, egyrészt gazdasági szükségességből
(szükség volt a kitermelt szénre), másrészt társadalompolitikai okokból: a
bányász a munkások között is az egyik legfontosabb volt a rendszer számára.
A grafikai műfaj – mint azt az előző oldalakon már részletesen
leírtam – különösen alkalmas volt a bányászat bemutatására. S a grafikák maguk
is alkalmasak voltak reprezentálásra, mivel jóval olcsóbban hozzájuk lehetett
jutni, mint egy-egy festményhez.
Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged:
