Bányászat rézkarcokban elmesélve

 

Az 1950-es évek végétől a hazai képzőművészetben egyértelműen a grafika vált hangsúlyossá. Neves festőművészeink is szívesen kirándultak e műfajba, de a folyamat az előző fél-egy évtizedben a főiskola kapuján kilépő fiatal – s azóta már klasszikussá vált – nemzedéknek köszönhető.

Az ekkor induló generáció nem csak egy, a korábbinál nyitottabb szellemű oktatás révén, de a lassú, finom, de mégiscsak a környező országokénál mozgékonyabb társadalmi változások révén tudott kiemelkedni. A frizsiderszocializmusnak nevezett korszak mind az egyének,  mind a közösségi formák (intézmények, vállalatok) óvatos jólétét hozta, lehetőség volt a határon túli folyamatok megismerésére, s ez a művészet, s benne a történésekre gyorsan reagáló, kisebb anyagi feltételekhez kötött  grafika addig nem látott szerepvállalásához vezetett.

Kedvezett a grafikai műfaj magára találásának, hogy a politikai-társadalmi konszolidáció egybeesett a könyvkiadás ugrásszerű növekedésével (a kiadók igyekeztek bepótolni az előző két évtized elmaradását), s az egyének viszonylagos gyarapodásvágyával.

 

A vállalatok, gazdálkodó szervezetek megrendelésekkel látták el a művészeket, élt a 0,2 %-os szabály, mely szerint minden beruházás kéttized százalékát képzőművészeti alkotásokra kell fordítani.

 

S maga az állam is lehetőséget biztosított munkájukhoz intézményei, vállalatai révén. Az erre hivatott cégek (Iparművészeti Vállalat, a Képzőművészeti Kiadó, a Képcsarnok Vállalat) gyakrabban műfaji megkötés nélkül, s néha tematizálva rendelték meg az alkotóktól a műveket, s terítették szét az országban. Bolthálózatuk mellett ügynökeik járták a településeket, hivatalok, vállalatok ebédlőiben árulták a megrendelt alkotásokat, s ezáltal folyamatos munkával látták el a művészeket.

Maurer Dóra így beszélt erről a 2000-es években:

 

A Képcsarnok Vállalat ügynökei, többnyire az üzemi pártbizottságok aktivizálása révén, rézkarc-megbízásokat hajtottak fel a brennbergi bányászok kilakoltatásától a ruggyantagyár termelési munkafolyamatainak ábrázolásáig mindenféle témára. Az ezekről készült rézkarcokat 2-300 példányban nyomtatták ki, aztán eltűntek. (…) Nem lehetett követni, mennyit keresett ezeken a Képcsarnok, viszont a művész sem járt rosszul, és főleg sok szabadidőt, függetlenséget nyert a saját munkájához. Úgy háromhavonta jött egy-egy megbízás, és a kész munkákért járó pénzből nagyjából három hónapig lehetett megélni. Emellett 1964-től pár éven át működött az ún. „kiemelt grafika” kategória, amelynek zsűrije a nem megrendelt, igazi műveket 50 példányos sokszorosításra fogadta el. Ezek a számozott grafikák nem tűntek el a süllyesztőben, gyűjtőkhöz kerültek, a Dürer Teremben, rendes galéria-környezetben árusították őket.

 

A rendszer arra is alkalmas volt, hogy a művészek próbálgassák, gyakorolják, finomítsák a művészek technikájukat, módszereiket, amire saját kedvtelésükből (és saját zsebükre) bizonyosan nem lett volna lehetőségük.

 

A bányászat, mint kiemelt gazdasági ág, s a bányászok, mint a munkásosztály élcsapata fokozottan figyelem alatt állt.

A bányavállalatokhoz ha nem is számolatlanul, de bőségesen folyt a pénz, egyrészt gazdasági szükségességből (szükség volt a kitermelt szénre), másrészt társadalompolitikai okokból: a bányász a munkások között is az egyik legfontosabb volt a rendszer számára.

A grafikai műfaj – mint azt az előző oldalakon már részletesen leírtam – különösen alkalmas volt a bányászat bemutatására. S a grafikák maguk is alkalmasak voltak reprezentálásra, mivel jóval olcsóbban hozzájuk lehetett jutni, mint egy-egy festményhez.

tovább...

MŰVÉSZET AZ IRODÁK FALÁN...

tovább...

RÉZKARCOK REPREZENTÁCIÓS MAPPÁKBAN


Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: