BÁNYÁSZAT
MINIATŰR PLAKÁTOKON
Bányászati tárgyú gyufacímkék
Létezik egy kis tárgy, mely nélkül
életünk ma már elképzelhetetlen. Ám igazán csak akkor figyelünk rá, ha hiányát
észleljük: ha nincs nálunk, ha nem találunk belőle egy darabot sem a háztartásban,
vagy éppen a túracsomagban. Nélküle nem tudnánk meggyújtani a konyhai gáztűzhelyet, hogy ételünket elkészítsük; vagy ha hirtelen
sötét lesz, mert kiesik az áramszolgáltatás, nem tudunk lángot csiholni a
gyertyánkra... és a dohányosok is nehezen űzhetnék
kedvenc elfoglaltságukat. Ez a tárgy a gyufásdoboz, mely immár 150 éve
hozzátartozik mindennapjainkhoz.
Amikor a boltban, trafikban
megvásároljuk, éppen csak átfut tekintetünk a skatulyát fedő kis képen. Kevesen
vannak, akik kézbe véve tüzetesebben megnézik, megvizsgálják a dobozkát, a
rajta feszülő ábrát - magát a gyufacímkét.
Pedig e kis képek több szempontból is
figyelemre és megőrzésre méltóak. Nem véletlen, hogy a hosszú évek során külön
elfoglaltsággá vált gyűjtésük. Igaz, nem olyan míves kivitelűek, mint a
bélyegek. Sokkal nagyobb példányszámban is kerültek kibocsátásra, mint ezek. És
mégis érdemes velük foglalkozni, mert számos darabjuk nem csak kiemelkedő
színvonalú művészi alkotás, de egyben a régi korok hű dokumentuma is.
A magyar bányászat történetét feldolgozó négy
kötetes „A magyar bányászat évezredes története" című mű így ír e kis
grafikákról:
"Ezek
nem minden esetben hordoznak művészi értéket, sokkal inkább miniatűr
plakátoknak nevezhetők..."
Valóban: a gyufacímkék egy része inkább
plakátnak nevezhető – sőt, bizonyos, hogy az itt bemutatásra kerülő címkék
ábrájának nem egy darabja üzemi plakátként született meg – de még ezek is
magukon hordoznak bizonyos kvalitást, s ezáltal a
kisgrafikai műfaj jeles képviselőivé váltak.
Ilyen plakát, hirdetés volt az – ismereteim szerint – első, bányászattal összekapcsolható gyufacímke, mely még a két világháború között jelent meg.
A Szegedi Gyufaipari Rt által kibocsátott címkén a Magyar Általános Kőszénbánya Rt hirdeti azt a tatai brikettet, mely hosszú évtizedeken át szolgált a háztartások, intézmények fűtésére.
A bányászati tárgyú gyufacímkék "aranykora" az 1950-es években jött el.
Az ekkor megjelent darabok egyszerű grafikai
megoldásokkal mutatják be mondanivalójukat. Két- legfeljebb három
színnyomásúak, legtöbbször felirat nélkül vagy rövid felirattal a képek alatt, mellett. Kivitelezésükben
a fametszetek és a linómetszetek stílusát utánozzák, az ábrák kidolgozása is
ennek felel meg. Igen változatos motívumokkal készültek, elsősorban reklámok
jelentek meg rajtuk, de számos olyat ismerünk melyek személyeket, tárgyakat, épületeket,
városokat mutatnak be, vagy éppen különféle ismeretterjesztő ábrákat
tartalmaznak. Sok közöttük a propaganda jellegű, ezek között a
balesetvédelemtől a közlekedésen át a politikáig számos témát megtalálunk.
A hazai, bányászattal foglalkozó
gyufacímkék születéséről így ír az előbb is idézett könyv:
"Az
akkori kormányok a gyufacímkéket is felhasználták politikai propaganda célra.
Ekkor jelennek meg a BÉKE feliratú címkék, de több van, ami a beszolgáltatást
népszerűsítette vagy az 5 éves tervek fontosságára hívta fel a figyelmet. A
bányászati tárgyú gyufacímkék balesetvédelemmel kapcsolatosak, amelyek a
bányászat és a mélyfúrás csaknem minden munkafázisát felölelik, sok esetben a
minden üzemben megtalálható munkavédelmi plakátok rajzait közlik... Az alkalmi kiadások között számos bányászati tárgyú
található, amelyek elsősorban a bányásznapokkal kapcsolatosak, de megemlékeznek
a 100 éves nógrádi szénbányászatról vagy a 10 éves Komló szocialista bányavárosról
is."
Szintén itt olvashatunk arról, hogy a
dorogi József Attila Művelődési Házban működő gyufacímke szakosztálynak
köszönhetően igen nagyszámú, a bányászattal foglalkozó gyufacímke jelent meg
hazánkban, mivelhogy a szervezet jó hatásfokkal igyekezett a gyártókat, a
nyomdákat e téma irányába terelni.
A bányászati tárgyú címkék legtöbbje
magát a munkát ábrázolja és valóban, plakátszerűen hívja fel a figyelmet a föld
alatt és a felszínen dolgozók által betartandó szabályokra. A gyárakban,
üzemekben általánosan elterjedt volt, hogy a veszélyhelyzetekre, a betartandó
óvórendszabályokra figyelmeztető egyszerű rajzú, alig egy-két mondattal kiegészített plakátokat
helyeztek el. Ezeknek az „alkotásoknak" is volt egy bizonyos stílusa, mely
koronként változott. Más volt a 40-50-es években, más az 1970-es években, és napjainkban (itt
jegyzem meg, hogy nincs tudomásom arról, valaki feldolgozta-e valaha ezt a
„műfajt").
A gyufacímkék legtöbbször ezeket a plakátokat másolták. Kivitelezésük az évek múlásával egyre jobb minőségű,
jól megfigyelhető rajtuk a nyomdatechnika fejlődése és az éppen uralkodó alkalmazott képzőművészeti
stílusok változása.
Az ötvenes évek végén készült első sorozat
magán viseli az előző évtized stílusjegyeit, melyeket az abban az időben megjelent
képeslapokon is megismerhettünk. A képek elnagyolt foltokkal ábrázolják a bányaművelést, annak egyes momentumait. Szerepel rajtuk a mélyművelés és az olajbányászat
... érdekes módon a külszíni bányászat sem ekkor, sem a későbbi
bányásznapi gyufacímke sorozatokon nem fedezhető fel. A rajzok igyekeznek a
valóságot mutatni, de ugyanakkor bizonyos művészeti attitűdöt is felfedezhetünk bennük. Az árnyékok a különböző színezés ellenére jól határolják a formákat.
A hatvanas években – részben a nyomdatechnika
fejlődésének köszönhetően – a képek egyszerűsödtek, ugyanakkor határozottabb vonalúakká
váltak. Ebben az időben már jobban érvényesül a plakát-jelleg, nem a pontos
ábrázolás, hanem a szemléltető funkció kerül előtérbe.
Az egy évvel későbbi (1960-as)
bányásznapi sorozat nem a földalatti munkát, hanem a bányaiparhoz kapcsolódó fontosabb
hazai épületeket mutatja be. A képeken szerepelnek művelődési házak, a Bányász Szakszervezet központja, a Bányászati Kutató Intézet székháza. Itt is megfigyelhető még
az árnyékolásos ábrázolás, de már szálkásabbak, határozottabbak a vonalak.
1961-ben a bányásznap alkalmával ismét
balesetvédelemre utaló címkék jelennek meg, melyek kiegészülnek három évfordulós címlettel: Komló és Kazincbarcika városok alapításának és a nógrádi
és szénbányászat 10. évfordulójára utaló motívumokkal. (A kazincbarcikai gyufacímkét ma már nem lehet a sorozathoz illeszkedő színváltozatban fellelni.)
Ekkor az ábrázolás művészi jellege már szinte
teljesen háttérbe szorul, csakúgy, mint a két évvel későbbi, 1963-as sorozaton. Ez
utóbbi szintén a biztonságról szól, de a sorozat két darabjára egy-egy épület
kerül: az oroszlányi városkapu, és a Bányász Szakszervezet
székháza. Ezek már korábban is szerepeltek címkéken, a rajzok
azonosak az 1960-as bányásznapi sorozat rajzával. Hogy miért éppen ez a két
motívum ismétlődik, nem sikerült kideríteni... Más
képek is ismétlődnek az évek során (pl. a trombitáját fúvó, az önmentő készüléket
használó bányászt vagy a két elektromos hajtóművet ábrázoló kép).
1964-ben a gyufacímkék már csak szigorúan
balesetvédelemmel foglalkoznak. A politikai tartalom eltűnik, ezzel
együtt a képek szinte teljes egészükben plakát-hatásúakká válnak.
1962-ben jelent meg az a sorozat, mely szintén balesetvédelemmel kapcsolatos motívumokat tartalmaz, de nem kapcsolódik bányásznaphoz.
Látható, hogy mind közül ezek a legjobban kidolgozott kis alkotások.
A képek tervezői, rajzolói jól ismerték a földalatti munkafolyamatokat, azokat a cselekményeket, melyek veszélyesek lehetnek a dolgozókra. Jó példa erre a 2-5 sorszámú kép, melyek a csellékkel kapcsolatos veszélyekről szól.
Az 1. számú kép a bányászat egyik legkülönlegesebb és mondhatni csak a bányászattal foglalkozók körében ismert tevékenységét láthatjuk: a bányász csákányával a felette húzódó kőzetet (bányásznyelven „főtét”) ütögeti. Ez az úgynevezett „kopogózás” a biztonság egyik fontos eleme. Ilyen módon választják le a szakértő szemek által megfigyelt meglazult, a főtéből lehullani akaró kőzetdarabokat, rétegeket. A kopogózás súlyos balesetek megelőzését szolgálja. Kevesen tudják, hogy a jól ismert, felfelé hajló hagyományos bányátiszti csákány alakja is e munka végzése érdekében ilyen…
A képeken karikába foglalt számok fedezhetők fel 1-től 15-ig. Feltételezem, hogy a sorozat már eleve gyűjtői céllal készült – azaz hogy az ilyen gyűjtőkörrel foglalkozók minden egyes darabot beszerezzenek, akárcsak a bélyeggyűjtők a maguk kis sorozatait.
Az egyes sorozatok több színváltozatban is elkészültek.
A papír, amire nyomták őket, rosszabb
minőségű, mint a bélyegek előállítására használatos papírok, és a nyomtatási technika is egyszerűbb azokénál.
Ennek ellenére ezek a miniatűr plakátok igen fontos részei a bányászattal foglalkozó grafikai műfajnak.
Amint korábban említettem, a dorogi szakkörnek köszönhetően számos, a bányászattal összefüggő más gyufacímke is napvilágot látott az évek során.
A klub az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején élte fénykorát. Legnagyobb sikerük az 1959. szeptemberében Budapesten rendezett gyufacímke kiállítás volt, amelynek alkalmából természetesen külön sor jelent meg. És mi más is lett volna az egyik fő motívum, mint a gyufásdobozból kialakított csille - a bányászat egyik legfontosabb eszköze...
A vidáman integető bányász mögött aknatorony fedezhető fel.
Ez a sor is több színváltozatban készült.
A figyelmes gyűjtő más címkéken is felfedezhet bányászattal kapcsolatos motívumokat. Az alábbi címke a Soproni Erdészeti Főiskola (a Selmeci Akadémia utódjának) alapítása 150. évfordulójára jelent meg.
Természetesen a kor politikai plakátjai sem kerülték el a gyufacímkéket... Az alábbi, május elsejét üdvözlő címke a 60-as évek elején készült, és a bányászatnak egy olyan kellékét ábrázolja, mellyel a kisgrafikában ritkán találkozunk: a kötélpályán futó csillét.
A katalógusok szerint hazánkban - más országokkal ellentétben - alig néhány olyan gyufacímke jelent meg, mely filmplakátot mintáz.
Ezek között azonban két darab is bányászattal kapcsolatos filmet reklámoz. 1961-ban mutatták be Törőcsik Mari, Pécsi Sándor, Sztankay István főszereplésével "Az igéret földje", és a Tatai Sándor regénye alapján készült "Puskák és galambok" című filmet.
Ahogy a honlap más oldalain írok erről, a bányászat és a sport mindig szoros kapcsolatban álltak egymással.
1960-ban mind a hazai bányászat, mind a magyar labdarúgás fénykorát érte. A labdarúgó nemzeti bajnokság első osztályában olyan nagy nevű csapatok szerepeltek, mint a Fradi, a Honvéd, az MTK vagy a Vasas - ám mellettük túlnyomó többségben voltak azok az együttesek, melyek valamely
ipari nagyvállalat csapatának számítottak. A kohászati üzemek (Csepel, Diósgyőr) mellett a hatvanas években hosszú-hosszú időn át az élvonalba tartozott három bányász sportegyesület labdarúgó csapata, a Dorogi Bányász, a salgótarjáni SBTC és a Tatabányai Bányász.
Ebben az évben a nemzeti bajnokság tiszteletére jelent meg az a sorozat, mely a labdarúgást és az ezzel kapcsolatos sportfogadást, a totót volt hivatott reklámozni.
Bár valljuk be, erre nem nagyon volt szükség, hiszen ebben az időben már a totó igen népszerű volt, a labdarúgó mérkőzéseket pedig több tízezren látogatták, egy-egy kettős rangadóra a Népstadion teljes egészében megtelt, ami 60-70 ezer embert jelentett...
A gyufacímke soron a 14 csapaton kívül éppen ezért a Népstadion is szerepel.
A sorozat több érdekességgel is bír. Találunk benne hagyományos méretű címkét, családi gyufa címkét és felnagyított sort is.
Beazonosításra vár az alábbi két címke. A stílusjegyekről, a betűtípusról és nem utolsó sorban a papír minőségéről ítélve valószínűleg az ötvenes évek második felében készültek.
A kor jól ismert, de napjainkra már szinte teljesen eltűnt gyufacímke sora volt az, amely az 50-es évek végén "idegenforgalmi" reklámként jelent meg.
A kis képek azokat a városokat, helyeket mutatják be, melyek az abban az időben feléledni kezdő hazai turizmus célpontjai lehetnek. A sorozat képein szereplő nevezetességek mind-mind Komárom megyében találhatók... megjelenésük feltehetően szintén a dorogi szakkörnek köszönhető.
A címkék között három olyat találunk, mely bányásztelepüléshez köthető. Az első a Dorogon feltárt római kori kemencét, a második a dorogi Reimann-altáró bejáratát ábrázolja, a harmadik sorozaton a tatabányai Turul-szobor látható. Ismert még mellettük több más motívum, azok Esztergom, Tata, Dömös nevezetességeit ábrázolják.
A következő, a Győr-Sopron megye idegenforgalmát népszerűsítő sorozat részeként megjelent címke a fertőrákosi kőfejtőt ábrázolja. A bányában két évezreden át fejtették a környékbeli építkezésekhez az építőkövet.
Szintén az idegenforgalmat volt hivatott szolgálni az a kis sorozat, mely a Fejér Megyei Vendéglátóipari Vállalat egységeit mutatta be. Ezek között találjuk a még napjainkban is meglévő móri Fekete Gyémánt étterem plakátját. Neve a környéken is nagy mennyiségben bányászott
szénre utal.
Természetes, hogy a bányászok legnagyobb és legrégebben működő szakmai szervezete, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, az OMBKE is szerepelt ki a félig-meddig propaganda céllal készült
gyufacímkék motívumai között.
Az Egyesület fennállásának 75. évfordulóján, 1967-ben készültek az alábbi kis darabok, melyek ma már szinte alig lelhetők fel.
A képeken - melyek több színváltozatban kerültek kibocsátásra - két fontos személy képmását láthatjuk: az első ügyvezetőjét, Sóltz Vilmosét, és az Egyesület mai napig megjelenő, akkor 100. évfodulóját ünneplő lapjának alapítójáét, Péch Antalét.
A gyufacímkék egy-egy sorozatának példányszáma
több százezerre rúgott, de ma már ritkán lehet teljes, jó állapotú sorozatokat
fellelni.
Ha valakit jobban érdekel ezeknek a kis műalkotásoknak a története, gyűjtése,
annak a www.magyargyufa.hu és a www.gyufacimke.hu oldalakat tudom ajánlani.
Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged:
