"... ILYEN A BÁNYÁSZ ÉLETE ..."

 

A bányászok élete az egyes bányavállalatok szolgálati, fegyelmi és közösségi szabályzatainak tükrében

 

 

 

"Szerencse fel, szerencse le,

ilyen a bányász élete..."

 

 

A bányászhimnusz kezdősorai évszázadok óta kísérik a föld mélyén munkát végzőket.

 

A bányászok életét, mindenapjait számos könyv, tanulmány, szociográfiai teljességgel kidolgozott mű mutatja be. A két világháború között a felnövekvő magyar szociográfus-nemzedék szívesen fordult a bányászok élete felé. Aki érdekes, valóban nívós leírást szeretne kapni erről a témákról, annak érdemes Erdei Ferenc, Illyés Gyula könyveit forgatni, vagy elolvasni Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyvét – mely részletesen szól az észak-magyarországi, nógrádi, borsodi bányászok két háború közötti életéről.

A II. világháború után jórészt politikai okokból igen sok írás, könyv jelent meg a bányászok életéről. Ezek természetesen magukon viselték a kor szellemét – de nem egy esetben igen részletesen és tanulságosan beszéltek a témáról. A 60-as években azután már lehetővé vált az akkori valós állapotok kritikai bemutatása is, ennek egyik legjobb és máig kiemelkedő példája Moldova György Tisztelet Komlónak című könyve.

 

 

Aki tanulmányozni akarja a régi korok bányászainak mindennapjait, annak nem érdektelen megismerni azt, mi és hogyan szabályozta a bányászok életét, milyen előírásokat kellett betartaniuk munkájuk, életük során. Mert ezek a szabályzatok szinte a születéstől a halálig meghatározták, mit és hogyan tehet a bányász, a hozzátartozója, ha a életét a vállalathoz kötötte.

 

Aki tanulmányozni akarja a régi korok bányászainak mindennapjait, annak nem érdektelen megismerni azt, mi és hogyan szabályozta a bányászok életét, milyen előírásokat kellett betartaniuk munkájuk, életük során. Mert ezek a szabályzatok szinte a születéstől a halálig meghatározták, mit és hogyan tehet a bányász, a hozzátartozója, ha a életét a vállalathoz kötötte.


GYEREKEK ISKOLÁZTATÁSA

Minden nagyobb bányavállalat létrehozott saját dolgozóinak olyan a lakótelepeket, kolóniákat, melyek célja egyrészt az volt, hogy a bányában dolgozók a munkahelyükhöz minél közelebb élhessenek - másrészt az, hogy a tömegek megfelelő felügyelet, kontroll alatt álljanak.  

A bányakolóniák életéről számos tanulmány, könyv jelent meg. Ezek bemutatják a telepek létrejöttét, az ott lakók életét, sok szól a település őslakóival való kapcsolatok nehézségeiről is. Tény, hogy léteztek bányáink körül nyomortelepek is, de a magára igazán adó bányavállalkozó, cég igyekezett az akkori falusi emberek életénél jobb körülményeket teremteni a dolgozói számára. Hogy ezt ki hogyan viselte, szokta meg, miként viszonyultak ehhez a településnek a kolóniából kiszoruló vagy oda bekerülni nem is kívánó lakói - külön tanulmányokon keresztül lehetne bemutatni.  

A kolóniák nagyobb létszáma esetén nem csak a dolgozók létfenntartásáról kellett gondoskodni - azaz élelmiszerboltot, kantint, kocsmát nyitni - hanem a XIX. században már pontos és jól kidolgozott törvények által meghatározott egyéb ellátást is biztosítani kellett. Ennek része volt a később bemutatásra a kerülő egészségügyi, szociális ellátórendszer, de legalább ennyire fontos volt, hogy a telepeken lakó fiatalkorúak nevelése is megoldott legyen.  

A bányatelepek sokszor kilométerekre voltak a településektől, a gyerekek úgynevezett "községi" iskolába járása nem mindig volt megoldható. Részben a távolság miatt, részben azért sem, mert egy-egy kisebb falu, város nem is bírt akkora intézménnyel, hogy a nagy látszámú iskolaköteles korosztályt fogadja.  

A nagyobb bányavállalatok kolóniáin ezért elfogadott gyakorlat volt - majd később írott szbállyá is vált -, hogy a telepi gyerekek számára iskola nyílt. Ide szigorúan csak a vállalat alkalmazásában álló dolgozók gyerekei kerülhettek be.  

Ezek az iskolák nem ritkán sokkal jobb körülményeket biztosítottak az ott tanulólnak, mint a községi iskolák. Természetesen az állam által előírt szabályokat nekik is be kellett tartaniuk, de az anyagi helyzet miatt, és mert a közösség jóval összetartóbb volt, az oktatás is gyakran magasabb szinvonalú lehetett.  

A Magyar Általános Kőszénbánya Rt hazánk egyik legnagyobb bányavállalata volt. A Mecsektől az Északi-középhegység bányavidékein át Erdélyben, a mai szlovákia területén is voltak üzemei. Ahogy röviden ismerték és nevezték, a MÁK-nál dolgozni presztízs volt, számos ma már neves szakember erősítette gárdáját.  

Az alábbiakban a MÁK tatabányai bányájához tartozó elemi iskola értesítőfüzetecskéjét ismerhetjük meg. Figyelemreméltóak a tanult tantárgyak, a tanuló adatai meghatározása - de még érdekesebb a tájékoztató rész utolsó oldalain olvasható tájékoztató rész.  

Ebből látható, hogy a vállalat figyelt a jól teljesítő tanulókra, felvállalta, hogy továbbképzi őket, sőt, biztosítja számukra a munkábalépés lehetőségét is. Abban a korban ennél többet egy gazdasági szervezet nem tehetett meg foglalkoztatjaiért, azok családtagjaiért...  

tovább a könyv megtekintéséhez


SZAKOKTATÁS

Hazánkban a bányászati oktatás - joggal - első számú intézménye a Miskolci Egyetem, s annak elődei, a soproni és selmeci akadémia. Az innen kikerülő szakemberk, mérnökök minden korban megállták helyüket, a műszaki értelmiség legelismertebb tagjai voltak.  

Ám a bányákban dolgozók jelentős részét nem ők tették ki, hanem azok a szakképzett munkások, középszintű vezetők, akik a hazánkban oly jelentős középfokú bányászati képzésben szerezték meg szaktudásukat.  

Amikor még léteztek bányák az országban, mellettük, sokszor általuk jöttek létre és működtek azok a szakmunkásképző intézetek és technikumok, szakközépiskolák, melyekben a bányászat minden szakterületéhez értő hallgatókat bocsátottak útjukra. A honlapon ezekről külön oldalakon szólok.  

Az egyik legismertebb és a legösszetartóbb tanulói és oktatói közösséggel hazánkban az esztergom-kertvárosi Hell József Károly Bányagépészeti Technikum, majd Szakközépiskola büszkélkedhetett. Az évtizedek során több elnevezéssel is bíró iskolában a képzés olyan erős volt, hogy tanulói jelentős részét felvették a miskolci egyetemre, sőt, egyetemi oktató is került ki soraikból... a mindenki által szeretett és tisztelt Morvai Tibor (Mitya) tanár úr.  

A "Hell-esek" segítségével az iskola egykori tanára, Sebestyén István nagyszerű kis múzeumot alakított ki az egykori iskola volt tanári szobájában, ahol megtekinthetők azok az értékes tárgyi emlékek és dokumentumok, melyek a Hell évtizedeiről szólnak. A szakközépiskola emlékét őrző honlapot itt lehet megtekinteni.  

Sebestyén tanár úr bocsátotta rendelkezésemre az alábbi dokumentumot. A kis útmutató révén megismerhetjük a szakközépiskolai tanulók nevelésének menetét az első évben elsajátítandó alapműveletektől (kalapácsolásól, szögeléstől) a IV. évfolyamok feladatáig, amikor a hallgatóknak már bányák mélyében kellett szivattyúkat, bányagépeket szerelni.  

A hivatalos szövegek mellett fontos kordokumentumok a tanár úr által az első oldalakon tett kézírásos bejegyzések, melyek azt tanúsítják, az egyes évfolyamok hallgatóinak hány műszakot kellett föld alatti gyakorlaton tölteniük.  

Ezúton is köszönöm Sebestyén tanár úr (Sebi) segítségét, hogy közzé tehetettem a kis füzetet.  

tovább a könyv megtekintéséhez


FEGYELMI SZABÁLYZAT

A bányavállalatok az 1854-ben megjelent bányatörvény rendelkezéseinek megfelelve rövid időn belül létrehozták azokat a saját szabálygyűjteményüket, melyek először csak a bányában követendő előírásokat tartalmazták, később a bányászélet egyre több részletére kiterjesztettek.

Ezek legérdekesebb, napjainkig megőrzött darabjai az egykori Első Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) szolgálati és fegyelmi szabályzatai.

 

A vállalatnál 1855-ben készítették az első munkarendet, melyet aztán – a munkakörülmények, a technikai fejlődés és a tevékenységek egyre szélesebb köre miatt – több ízben is átdolgoztak, kiegészítettek.

A szabályozások, fegyelmi és szolgálati szabályok elsőször a munkahelyen követendő szabályokat foglalták magukban, később aztán már minden más, a vállalathoz kapcsolódó tevékenységre  vonatkoztak.

 

A DGT a XIX. és XX. század fordulóján érte le legnagyobb méretét, ezért az ilyen szabályozás ekkor válik legteljesebbé.

 

1907-ben készült el

 

SZOLGÁLATI ÉS FEGYELMI BÜNTETŐ SZABÁLYZAT AZ I. CS. ÉS KIR. SZABAD DUNA GŐZHAJÓZÁSI TÁRSULAT KŐSZÉNBÁNYAMŰVEINEK FELVIGYÁZÓ- ÉS MUNKÁSSZEMÉLYEZETE  RÉSZÉRE

 

címmel a vállalat szabályzata.

 

A több mint 100 oldalas,  125  paragrafusból álló kis könyv a munkákat vezető felvigyázók, a mélyben és a külszínen dolgozó fizikai munkások és alkalmazottak kiskátéja volt. A benne foglaltakat be kellett tartani, az ellene vétkezőket szigorúan büntették.

 

A szabályzat egyes fejezetei:

 

I.              Általános határozmányok

II.           Bér- és házszabályzat

III.                       Fűtőilletmények kiszolgáltatása

IV.                      A felvigyázó személyzet szolgálati teendői és kötelmei

V.           A bányamunkás személyzet szolgálati teendői és kötelmei

VI.                      Bányarendőri szabályok

VII.                   A felszínen és műhelyekben alkalmazott munkásszemélyzetnek kötelességei

VIII.                Szolgálati szabályok a gépkezelők és fűtők részére

IX.                      Fegyelmi büntetőszakasz – általános határozmányok

X.            Különleges határozmányok

 

 

Huszár Zoltán a Pécsi Tudományegyetemen készített PhD disszertációjában részletesen elemzi az 1895-ben, majd a két világháború között készült hasonló szabályzatokat. A dolgozatot itt lehet megtekinteni.

Úgy vélem, az általa leírtakhoz nincs mit hozzátenni, ezért legcélszerűbb, ha a teljes egészében bemutatom az 1907-ben készült kis könyvecskét.

 

tovább a könyv megtekintéséhez


TÁRSLÁDA, TÁRSPÉNZTÁR

Az ipari munkásság minden korban komoly veszélyek között végezte munkáját. Különösen igaz ez a bányászok közösségére.   A föld mélyén bekövetkező súlyos balesetek, a halálos szerencsétlenségek a bányászok életének mindennapos kísérői voltak.

   Nem véletlen hát, hogy a bányásztársadalomban alakultak meg az első olyan szervezetek, melyek a szerencsétlenül jártak számára intézményes segítséget nyújtottak. Ezek voltak az úgynevezett „társládák”. Az ilyen, önkéntes alapon szervezett segélypénztárak arra szolgáltak, hogy a betegség, baleset miatt munkaképtelenné vált dolgozók is valamilyen anyagi juttatásban részesüljenek, ne haljanak éhen. Az évszázadok során betegségi, nyugdíj és temetkezési társláda-rendszerek alakultak ki.

    A társládába a dolgozók önkéntes alapon léptek be, és havi rendszerességgel fizettek be egy bizonyos összeget. Az összegyűjtött pénzt először valóban egy erős ládában tárolták, innen kapta nevét is a társláda. Később a bányavállalkozók is részt vállaltak a láda működésében, a munkásairól tisztességesen gondoskodó bányatulajdonos havi rendszerességgel fizetett be a közösbe. A társládák kezeléséről, a kifizetésekről a bányászuk által, maguk közül megválasztott testület döntött, azaz jelentős önállósággal, önkormányzatisággal bírtak.

    Az újkorban ezek a bányatársládák váltak a társadalombiztosítási rendszer alapjává. Hazánkban az első társládáról a XV. végén hallunk. Egy évszázad múlva már általánosan elterjedt, 1778-ban pedig II. József kötelezővé teszi létrehozását a kincstári bányavállalatoknál. A fentebb már említett 1854-es bányatörvény ezt a kötelezettséget kiterjeszti minden monarchia-beli bányaüzemre.

    Az Őribányai bánya- és kohóművek társpénztár szabályzata 1910-ben készült. Ekkora már jól kidolgozott rendszere volt a társpénztáraknak, megfigyelhetjük, hogy a szabályok nagy vonásokban akár ma is megállnák helyüket a társadalombiztosításon belül. A szabályzat természetesen kétnyelvű, magyar és német - hiszen Őribánya Ausztria területén, Burgenlandban fekszik. A településen (melynek korábbi neve: Bergwerk - azaz nagyjából 'Bányamű')már a középkorban működtek bánya, ahol elsősorban vasércet, de rézt és ként is bányásztak.

    A szabályzat német megnevezésében még őrzi a hagyományos társláda (azaz Bruderladen) nevet. Előírásai szerint a dolgozóknak keresetük 2 %-át kellett befizetni a társpénztárba, a vállalat ehhez az összegyűlt pénz 60 %-át adja. De ide folytak be a fegyelmi vétségek miatt kirótt pénzbüntetések is. Ebből a keretből a dolgozó betegsegélyt, nyugdíjat ('nyugbért'), temetkezési segélyt, nevelési támogatást és özvegyi támogatást, nyugdíjat kaphatnak. Érdemes megfigyelni azt a kikötést (11. §.) mely szerint a dolgozó - ha az orvos úgy ítéli meg betegségét - köteles kórházi kezelés alá vetni magát. Azaz a vállalat illetve a társpénztár fontosnak tartotta, hogy a dolgozók mindent megtegyenek egészségük érdekében.

    A társpénztár szabályzatát az illetékes bányakapitány hagyta jóvá és ő gondoskodott a felügyeletéről is.

tovább a könyv megtekintéséhez


A VÁRPALOTAI BÁNYÁSZÉLET DOKUMENTUMAI

Várpalotán illetve környékén 1887-ben kezdődött a szénbányászat, miután az előző évben a Sztáray kastély ingatlanán kútásás közben szénre bukkantak. Az igazán nagy volumenű bányászkodás az 1920-as-30 években indult be.

tovább... tovább... tovább...


TEMETKEZÉSI EGYLET

    A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt 1868-ban alakult a nógrádi szénmező kitermelésére. A cég történetéről Dzsida József okleveles bányamérnök 1943-ban készült részletes leírásában olvashatunk itt

    Az Rt igen nagy gondot fordított a munkásainak ellátásra. Már az alapítást követő második évben 40 ágyas kórházat építettek, ahol 8 orvos dolgozik, és amely nem csak a bánya dolgozóit, hanem azok hozzátartozóit is ellátja. 1873-ban munkásétkezde nyitott, és saját élelmiszerraktár is állt az üzem területén, mely az 1800-as évek végén több mint 25 000 főnek biztosított ellátást. 1884-ben létesül a tisztviselői nyugdíjalap, az évben a munkások megsegítésére szolgáló társláda vagyona 120.000 forintra rúg.

    Később a röntgenkészülékkel, pavilonnal ellátott városi kórház mellett Mizserfán és Baglyason is két kisebb kórház létesül. A külső telepeken orvosi rendelők működnek.

    1927-ben alakul meg a temetkezési egyesület, mely – a fentiekhez hasonlóan – nem csak a bánya dolgozóinak, hanem családtagjainak elhalálozása esetén is segélyt nyújt. Ezekkel az intézkedésekkel a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt az ország legjobb (és legtisztességesebb) szociális ellátást nyújtó vállalkozásainak sorába tartozik.

    Az alábbiakban a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt munkásainak temetkezési biztosító egyesületének 1943-ban készült alapszabályát ismerhetjük meg. A kisméretű kiadvány nem csak az ilyen egyletek, szervezetek működésének hasznos tanúja, de érdemes megfigyelni az akkor – alig 70 éve – használatos jogi és szakmai nyelvezet finomságát is.

    Az egyesület tagja lehetett a bányadolgozókon kívül azok családtagja is, sőt a bányász nem törvényes felesége – azaz mai szóhasználattal megnevezve – élettársa is. A temetési segély mértéke kimagaslóan nagy volt, a kenyérkereső elhalálozása esetén 300 pengő. Ennek oka, hogy a segély nem csak a temetés költségeinek kiegyenlítésre szolgált, hanem arra is, hogy legalább egy ideig pótolja a családfenntartó halála miatt kieső keresetet.

    Az alapszabály részletesen taglalja az egyesület működését. Az egyesület elnöke a mindenkori bányaigazgató, az ügyeket a titkár intézi. Az alapszabály a vonatkozó törvények alapján készült el, azt a közgyűlésnek kellett jóváhagyni.

    Az alig 110 mm x 130 mm-es kis könyvecskét Salgótarjánban adták ki 1943-ban.

tovább a könyv megtekintéséhez


ROBBANTÁSI SZABÁLYZAT

    Szakmai körökben közismert, hogy a világ első, bányászati célú robbantását az akadémiánknak otthont adó Selmecbányán végezték 1627-ben. Innentől kezdve a magyar bányákban dolgozó robbantómesterek mindig a világ élvonalába tartoztak. E „tudomány” történetének kis szeletét ismerhetjük meg az alábbi kis füzetecskéből.

    Az Első Duna Gőzhajózási Társaság bányáiban a legmodernebb technikákat alkalmazták, ezek közé tartozott a robbantás is.

    A Társaság 1937-ben adta ki (a későbbi években többször kiegészített) robbantási utasítását, melynek veretes címe:

UTASÍTÁS
az Első Dunagőzhajózási Társaság
bányaüzemeinél alkalmazásban
lévő lövőmesterek, a lövőmunká-
val megbízott felvigyázók és
csapatvezetők részére

    A kiadvány a Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdai Részvénytársaságnál jelent meg.

    Érdemes átolvasni a teljes könyvecskét, mert meggyőződhetünk róla, hogy nincs új a nap alatt és a föld alatt – csak a régiek szebben beszélték a szaknyelvet… A régi korok és a mai előírások összehasonlító elemzését itt ismerhetik meg az érdeklődők.

tovább a könyv megtekintéséhez


Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: