A szervezett bányamentés kialakulása a XIX. század közepére vezethető vissza. Egyrészt ekkor kapott lendületet a szénbányászat - az előző évszázadokban a bányászat főleg az ércek kihozatalára irányult -, s ismert, hogy a szénbányák művelése jóval több veszélyt hordozott magában, mint az ércbányáké. Ugyanakkor a kitermelhető ásványvagyon egyre mélyebben húzódott (a felszín közeli bányák jó része ekkorra kimerült) így a bányaművelés még az eddigieknél is veszélyesebbé vált. Omlások, gázkitörések, vízveszély, a szénbányákban bányatüzek, a metán (bányalég) megjelenése hátráltatta sok esetben a termelést, és bányászok százainak életét követelték a földalatti balesetek.

A veszélyhelyzetekben olyan dolgozókra - és természetesen olyan vezetőkre - volt szükség, akik egyrészt képesek voltak a bányaveszélyek megelőzésére, és ha bekövetkezetett a baj, képesek voltak a mentés nehéz és nagyon veszélyes munkáját elvégezni. Maga a bányamentés, mint szakma tehát nem csak az ilyen esetekben követendő eljárásokkal foglalkozik, de a megelőzéshez szükséges technológiai intézkedések kidolgozásától a mentés eszközeinek kialakításáig, folyamatos jobbításáig minden, ehhez kapcsolódó témával.

A világ első bányamentő konferenciáját 1908-ban Frankfurtban tartották s ebben az időben hazánkban már több bányatérségben (pl. Tatabányán 1911-től, Salgótarjánban 1912-től) önálló bányamentő állomás működött. A bányamentők nem csak a művelés alatt álló bányákból, de barlangokból is végeztek mentést (egészen a hazai barlangi mentőszolgálat 1980-ban történt felállításáig) és részt vettek ipari üzemekben történt balesetek kárainak felszámolásában is. Nem ritkán kérték segítségüket a határhoz közeli külföldi bányákban történő mentéshez.

Az itt bemutatott emlékplakettel kapcsolatban mindenképpen szólnom kell szomorú emlékemről: éppen a konferencia megnyitása előtt röviddel, 1976. május 3-án vesztette életét a bükki Borókás-töbör egyik barlangjában tanárom, Mészáros Károly geológus, barlangász...

És végül egy különlegesség...  

A bemutatott bárca unikális darab: a hazai bányamentő központi állomás egyik vezető dolgozójának, Bérces Tamásnak a leszállóbárcája (márkája). A Központi Bányamentő Állomás az ország legjobban felszerelt és a legképzettebb bányamentő állomása volt. Tatabányán működött, az ottani sújtólégveszélyes bányák voltak a legveszélyesebbek az országban.  

A leszállóbárca Bérces Tamás bányamérnök ajándékjaként került hozzám, amit ezúton is köszönök neki.