Mente Ferenc: Ötpercesek
Az idén 76 éves
Mente Ferenctől kaptam az alábbi írásokat.
A Bányászati Technikumot végzett kolléga még tanulóként a Tatabányai
Szénbányáknál végezte kötelező szakmai gyakorlatát, majd 1958-tól nyugdíjazásáig
az Oroszlányi Szénbányák alkalmazásában állott. Volt frontlakatos, művezető, főművezető,
s mellette az OMBKE helyi szervezetének oszlopos tagja. 1963-1985-ig,
amíg a kötélpálya szállítással foglalkozott, a téma elismert szakértője lett, így
az ilyen pályák tervezésével foglalkozó cégek is sokszor kikérték véleményemét.
2006-tól ír elbeszéléseket, történeteket, melyekben színesen mutatja
be életét, ezen belül is a bányászatban töltött évtizedeket. Eddig két kötete jelent meg.
Az alábbi vidám
történeteket az ő tollából közlöm.
A túlzott
szigor következménye.
Éppen túljutottunk a forradalmi eseményeken, mondhatnám úgy is,
akivel valami baja volt a hatalomnak kivonták a forgalomból. 1957.
májusát írtuk. A XIV-es bányaüzemben szinte
teljesen visszaállt a bányászatban akkor szokásos élet. Minden ment a maga útján,
az sem okozott különösebb fennakadást, hogy a pár hónappal
azelőtt még politikai fogolyból elég sokan, a bányában maradtak dolgozni. Ez
nem volt baj, mert szükség volt a már gyakorlatot szerzett munkaerőre.
Egyedüli csúfságként még az udvaron éktelenkedett, az a szögesdrótból
font alagút, amin a rabok a táborból, ami a domb tetején helyezkedett el,
minden nap vonultak az aknatoronyhoz. A cirkuszban lehetett látni ilyen
alagutakat, amin a vadállatokat terelték a porondra. Most hogy a rabtábor, mint
olyan megszűnt, nem halt ki benne az élet, mert ideiglenesen munkásszállót
alakítottak ki egy barakkban. Annyi volt
a különbség, hogy az ott lakók, már, mint civilek, nem voltak korlátozva a
mozgásban.
E pár sort azért írtam le, hogy némi környezet ismeretet adjak.
Mint mondottam, visszatért a korábbi rend. Ebbe szigorúan beletartozott
a bányarendészet, és a termelés irányító szervek ellenőrzése is.
Így kerül a képbe egy különleges figura: Sajnálatos módon nem
emlékszem a tisztességes nevére. Tatabányán, aki a bányászatban akkor dolgozott
úgy ismerte, mint: "Keserű Vendel". Ő egy szakmailag igen felkészült bányamérnök
volt. A bányászattal kapcsolatban mindent tudott, ami fontos volt. A feladata
az volt, hogy teljesen váratlan időpontokban, megjelent, felakasztotta a
táblára a bilétáját és már szállt is le a bányába. Általában több órát
tartózkodott lent, és a tapasztaltakat szigorúan jegyzetelte. Amikor kiszállt
ment a főmérnökhöz és tájékoztatta, aznap mit tapasztalt a bányában.
Minden bizonnyal voltak hasznos és komoly észrevételei, amiket
illett megszívlelni. Volt azonban egy hihetetlen rossz szokása: Egyszerűen nem
tudott szemet hunyni, vagy elmenni úgy a legkisebb hiba mellett sem, hogy
meglehetősen gorombán ne kezelte volna le a vétkest. Az emberek már ismerték,
és nagyon kerülték. Persze a bányában nem olyan sok az elkerülési lehetőség.
Mondok egy példát: Az egyik fővágatban dolgoztunk ketten a társammal. Az volt a feladatunk,
hogy a 800-as gumiszalag egy görgőtartó bakját kellett kicserélnünk, ami
eldeformálódott, mivel a főtéből egy száz kilónál is nehezebb márga darab
kicsúszott, és tönkre tette. Mindezt úgy kellett elvégeznünk, hogy lehetőleg ne
akadályozzuk a szállítást. Vagyis ott álltunk a szalag mellett, arra várva,
hogy pár percre megálljon. Az összekötőket már meglazítottuk, csak a csavarokat
még természetesen nem vettük ki. Megjelent mellettünk az említett személy. Jó
szerencsét! Köszönt. Maguk mit csinálnak itt? Hangzott a kérdés. Elmondtam Neki
mi a feladatunk. Bólintott, majd azt mondta: Nem tudják mikor áll meg a szalag,
addig menjenek le az alapközlére, és hozzanak fel
tartalék görgőket. Mondtam Neki, de akkor nem tudjuk kihasználni a megállást.
Igen csúnyán nézett rám, majd elővette a jegyzet füzetét, és kérdezte a nevem.
Felírta és azt mondta, ha nem megyünk azonnal a görgőért, kizavar a bányából.
Túl sok értelmét nem láttam vitatkozni Vele, pedig tudtam, nincs a
jelen helyzet megítélésében igaza. Kisebb afférom még két-három alkalommal volt
vele, de nem végződtek oly módon, hogy hátrányos helyzetbe kerültem volna.
Telt múlt az idő, és az ominózus esetet követően a sors kezünkre
játszott. Történt, hogy egy vágatban, ahol a fúrólyuktól a bánya belsejébe
vezető tömedékelő homokot szállító cső meghibásodott. Ez csupán annyit
jelentett, hogy a
Ez a jelölés egyszerű volt. Két széldeszkát kereszt alakban összeszegeltek,
és a gödör kezdetéhez és végéhez is tettek belőle. Egyszerűen kihegyezték
fejszével a kereszt alját, és bele ütötték a vágat talpába. A bányászok tudták,
hogy a két kereszt közé nem tanácsos bemenni, mert akár derékig is el lehet
merülni, a hideg vízbe.
Valami dolgunk volt abban a bányamezőben, amikor megláttuk a
helyzetet. Nem sokat tanakodtunk, mentünk tovább. Pár száz méterre, elmentünk
Keserű Vendel elvtárs mellett, ő épen a lőmestert oktatta valami miatt.
Biztosak voltunk benne, aznapra végzett a bányajárással, mert már közeledett a
műszak vége.
Isteni szikra futott át az agyamon. Tudtam, hogy csak a vizes területen
keresztül tud kimenni, ha nem akar nagyot kerülni. Mondtam a pajtásomnak, vigye
a táskámat, és menjen a függőaknához. Kivettem
a két kilós kalapácsom a táskából, és futva igyekeztem a légvágat felé. A
légvágat párhuzamos volt a vizes vágattal, és 100 m-ként összekötő vágatok
voltak. Hamar oda értem, és óvatosan nyitottam ki a légajtót. Miután a hosszú
egyenes vágatban fényt nem láttam, odaléptem a kimosott gödörhöz. Azt tudtam,
hogy "Vendel" barátom honnan érkezik. A gödör elejét jelző keresztet kivettem,
és a gödör végét jelző kereszt után 3-
Természetesen a szívem a torkomban dobogott, az adrenalin dolgozott.
Sietve visszamentem a légvágatba, és azon keresztül mentem le az alapközlére. Ott elég nagy a forgalom, nem igen tűnik fel,
hogy egy lakatos mászkál.
A szerszámos kuckót útba ejtettem, és bevittem a kalapácsot.
A kasnál találkoztam a pajtásommal. Nem mondtam meg Neki, mit
eszeltem ki, ami ha bejön némi kis elégtételt jelent a sok piszkálódásért.
Kiszálltunk, de mivel a műhely közvetlen az akna mellett volt, jól lehetett
látni a közlekedő embereket. Nem sokáig kellett várni.
Mint egy ázott ürge, sárosan, vizesen jött ki a solniházból "Keserű Vendel "elvtárs. Talán érezte ez nem az
Ő napja volt. Azt nem hallottam, hogy az iszapolókat elővették-e a
"mulasztásért".
Két
esemény egy kicsire nőt emberrel kapcsolatban.
Akiről szó van egy létező, igaz meglehetősen kicsire nőtt ember. A
sors fintora, hogy mindössze
Hősünket Biacsi Ferencnek
hívták, és hosszú évek óta a tatabányai XIV-es
bányaüzem dolgozója volt. Nyilván a testmagassága meghatározta milyen típusú
munkák ellátására volt alkalmas.
Az egyik fő terület, ahol dolgozott, az üzemhez tartozó kazánház,
ahonnan is a fürdőket látták el meleg vízzel, illetve biztosították az irodák
és egyéb helységek fűtését. Az volt a feladata, hogy a kazánokban mindig
megfelelő legyen a tűz. A salakozást és a vele kapcsolatos teendőket megfelelően
ellátta.
A másik terület, ahol kisegítőként elég sokszor alkalmazták, a
függőakna szállítás. Ott a csatlós feladatkört látta el. Igaz, hogy olyan esetben
oda tették az ő számára készített kis emelvényt, amiről aztán kényelmesen
elérte a jelző csengő karját.
Mint említettem, jó humorú ember volt, de nagyon haragudott, ha
olyanok kezdtek vele élcelődni, akivel nem volt kellő nexusba. Igen csípős
nyelve volt, és ha bemérgelték, olyan megjegyzéseket tett a szemtelenkedő felé,
hogy bizony a többi bányász, aki leszállásra várt, igen csak kinevette.
Hogy mivel lehetett legjobban kihozni a sodrából?
Köztudott volt, abban az időben, sokan használtak, könnyű háti
kosarat, amibe elég sok termék bele fért, akár a boltban, akár a piacon történt
a vásárlás. Hátukra véve viszonylag könnyen hazavitték a vásárolt terméket.
Miután emberünk kicsi volt, majdnem belefért egy ilyen kosárba.
Azt szokták kiabálni, persze lehetőleg úgy, hogy a kicsi ember ne
lássa ki volt: Biacsi néni ég a kosár. Nem baj, csak
a fiam rágyújtott. No, attól függött milyen volt a hangulata a kicsi embernek.
Ha már unta a piszkálódást, tett olyan megjegyzést is, amin aztán
a jelenlévők ugyan csak hahotáztak. " Menjél, csak le a bányába dolgozzál, én
megyek hozzátok, csinálok a feleségednek egy ilyen aranyos gyereket, mint én
vagyok." Ennél még cifrább megjegyzéseket is tett, ha nagyon bemérgelték.
Miután a csatlós munkakör, amit ellátott, felelős munkakör volt, munkás
gyűlésen az üzemvezető megtiltotta, hogy a kicsi embert mérgesítsék. Persze
tudjuk, mindig vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy ők kivételek. Egyszer
az történt, hogy már a népszállítás után (így nevezték azt az időszakot, amíg a
bányászok műszakváltása megtörtént) talán hatan-heten, vezető beosztású emberek
beszálltak a kasba. Az egyik vezető
beosztású személy megengedte magának, nyilván azért, hogy szórakoztassa a
többieket, hogy a kas indulásának pillanatában, oda kiáltott a csatlósnak: Biacsi néni meggyulladt a kosár! Emberünk várt egy
másodpercet, és meghúzta a vészcsengőt, vagyis leállította a kast. Azt tudni
kell, a bányabeli kasok, sokkal gyorsabban mennek, mint a lakóházakban
beszerelt személyfelvonók. Így a kas mintegy 5-6 méterre a szint alatt állt
meg.
A szövegelő ember felkiabált, miért álltunk meg Feri bácsi? Mindjárt
megtudjátok, jött a válasz. A kicsi ember oda ballagott az aknatorony mellett
lévő csőhöz, amin egy 100-as átmérőjű csonk volt, tolózárral ellátva. Arra
használták, hogy az aknavizsga után, ha sok törmelék került a kas tetejére,
megnyitották, és a magas nyomású, egyébként jég hideg víz, pillanatok alatt
lemosta a szemetet. Miközben megnyitotta a tolózárat, lekiáltott: A bánya tűz
és robbanás veszélyes, égő kosárral nem engedhetem le, ezért eloltom a tüzet a
kosárba, aztán mehettek lefelé.
Mondanom sem kell, milyen ordítozást csaptak a kasban lévők. Mikor
a kis ember megelégelte az alapos fürdetést, elzárta a tolózárat, és
megkérdezte, ég –e még a kosár?
Mint aki jól végezte a dolgát leadta a jelzést, a kas elindult
utasaival.
Persze a teljesen bőrig ázott emberek azonnal kiszálltak a bányából,
siettek a fürdőbe, mert dideregtek a hideg zuhanytól.
Az üzemvezető még jól le is szidta őket, amiért szórakoztak a
csatlóssal.
*
Mint akkoriban szokás volt májusban, amikor már elfogadható volt
az időjárás minden üzem majálist rendezett. A dolgozók várták a majálist, mivel
akkor nem csak a szénfal mellett találkozhattak társaikkal, hanem jó féle
debreceni, meg sör mellett beszélgethettek, iszogathattak. Általában a család
minden tagja elkísérte a dolgozót .A bányász zenekar kitűnő hangulatot
teremtett, persze az elfogyasztott sör mennyisége is emelte a hangulatot..
A kérdéses majálison természetesen részt vett, a "kicsi" ember Biacsi Feri bácsi is. Ő akkor a negyvenes évei elején járt.
Meg volt a maga társasága, akivel ilyen körülmények között együtt tartózkodott,
persze evett és iszogatott. Nem esett nehezére pár korsó sör elfogyasztása,
főleg akkor, ha egy-két pár debreceni kolbászt is elfogyasztott. Ott sem
tagadta meg önmagát. Volt, hogy rászólt valakire,: Bácsi kérem, ültessen fel a
padra. Persze nagy hahota közben volt, aki eleget tett a kérésnek. Ezek a
majálisok általában az üzem kerítésén kívül, például a futballpályán zajlottak,
minden esetre olyan helyen, ahol egyébként nem voltak épített illemhelyek. Az
emelkedett sörfogyasztás következményét mindenki ismeri. Időnként el kellett
menni a bokrok mögé, a kondenzvíz lecsapolása miatt. Estefelé már igen csak
emelkedett volt a hangulat. Az emberek egyre többet mászkáltak a bokrok mögé. A
"kicsi" embert is elérte a szükség, mivel szorgalmasan emelgette a korsókat.
Lehuppant a padról, és elment a bokrok mögé.
Most is bujkált benne a kisördög. Megvárta, amíg egy fiatalabb
hölgy a bokrok mögé indul, nyilvánvaló okból. Amikor a kicsi ember közelébe
került, az kezébe temette az arcát, és hangos siránkozásba kezdett. Mivel
sötétedett, a hölgy minden gyanú nélkül lépett a sírdogáló "kisgyermekhez". Mi
bajod kisfiú? Kérdezte együttérzését kifejezve. Nem tudok pisilni, tessék nekem
segíteni. A fiatal hölgy készségesen odalépett a "kisfiúhoz" és legombolta neki
a bőrnadrág elejét. Megjegyzem Feri bácsi szeretett tiroli bőr rövidnadrágban
járkálni, amint beköszöntött a jó idő. Azt is el kell, hogy áruljam, a "kicsi
ember"testméretéhez képest "nagy bottal" rendelkezett.
A hölgy lehúzta az alsónadrágját a sírdogáló "kisfiúnak, majd elővette
a "kukiját", hogy pisiltesse. Akkor döbbent rá, hogy
alaposan rászedték, mert a kuki nem egészen egy
kisfiúra vallott. Döbbenten megkérdezte, hány éves vagy kisfiú? Feri bácsi már
nem takarta el az arcát, sírást imitálva, hanem hahotázva közölte a hölggyel a
korát. A hölgy valószínű elfelejtette miért indult a bokrok mögé, mert
elviharzott. Visszaballagva az asztaltársasághoz elmesélte a "csínytevését"
amin aztán még sokáig nevetgéltek, viccelődtek....
Az "ulmagyalu"
1955. nyarát írtuk, amikor a kötelező egy hónapos termelési gyakorlattal
végeztem, Tatabányán a XV.-ős bányaüzemben. Meglehetősen
szegények voltunk, ezért bementem a bányamesterhez,elmondtam Neki, hogy
szeretnék egy hónapot szénen dolgozni, hogy a tanév kezdetére legyen egy kis
pénzem . A bányamester végig nézett és megkérdezte:Fiam ez nehéz munka, fogod
bírni ? Igenlő válaszomra azt mondta, holnap reggel jelentkezzek a falézba, Benedek főaknásznál, aki majd megmondja melyik
csapatra oszt be. Ha befejezted a hónapot, mielőtt leszámolsz, szeretnélek
látni. Megköszöntem a lehetőséget, köszöntem és távoztam.
Meg kell jegyeznem, még nem voltam 18 éves, de igen jó fizikumú
gyerek voltam .Másnap reggel megkaptam a beosztásom egy elővájáson dolgozó
csapatra, mivel ott hiányzott egy csillés .A csapat tagjai, minden a negyvenes
éveik körül jártak. Mivel korábban már láttak, a gyakorlat alatt, amikor
lakatosként dolgoztam, barátságosan fogadtak, mint ismerőst.
Párnap alatt bebizonyítottam, bírom a kemény munkát,bár az első
napokban komoly nehézség volt felvenni az általuk diktált iramot,hamar
belejöttem,és a csapat teljes jogú tagja lettem. A csapat vezetője egy
Erdélyből – Petrozsényból – származó bányász volt, aki a bányamunka minden fortéját
jól ismerte. Keménykötésű ember volt, de mindig hajlamos volt némi
viccelődésre. Amikor volt rá idő, például füstre váráskor, érdekes néha
sikamlós történeteket is mesélt.
Nem emlékszem pontosan, de talán délutánosok voltunk, leszálltunk
a bányába. A csapatvezető mondta, menjetek, készítsétek be a munkahelyre a fát,
nekem van egy kis dolgom. Azzal elkezdett beszélgetni az alsó csatlóssal. Nem
sokára ő is megérkezett a munkahelyre, ami talán tizenöt pernyi járásra volt a
függőaknától. Nem jött üres kézzel, ő is hozott egy támfát. Neki álltunk a
munkának. Ki akartuk fúrni a robbantó lyukakat, hogy mire megjön, a lőmester ne
kelljen neki várni. Miután végeztünk a fúrással, hozzám fordult. Ferkó amíg a füstre várunk a lövés után, menj el a függőaknához,
kérd el a csatlóstól az ulmagyalut, és hozd ide.
Értettem, Ezzel nem beszéltünk többet a dologról, de láttam többször
összenéznek, és vigyorogtak.
Most már elárulhatom, én sem voltam egy túl komoly savanyú János,
és rögtön tudtam miben sántikálnak. Hamar megfogalmazódott bennem, én is
megtréfálom őket.
Elárulhatom, hogy anyai nagyapám 45 évet húzott le a bányában.
Mint ló vezető fiú kezdte, és mint harmad vezető elővájár ment nyugdíjba.
Mindig szívesen hallgattam a véget nem érő bányabeli történeteit. Szinte
mindent tudtam, a bányabeli kifejezésekről, műszavakról. Így rögtön tudtam,
hogy az ulmagyalú az csak kitalálás, mert ilyen
nincs. Aki esetleg nem tudná, az ulma tulajdonképpen
a vágat talpa, és az oldal találkozása.
A lövés után fogtam a lámpám és szóltam a csapatvezetőnek, elmentem
az ulmagyaluért. Jól van, fiam hozd csak el. A
lőmester külön megkérdezte, hova mész? Az ulmagyaluért,
válaszoltam. Vigyázz az alapközlén, a csillék között,
nehogy valami bajod történjen. Ügyes fiú vagy igyekezz!
Azzal elballagtam. Lelki szemeimmel láttam az arcukon a vigyorgást.
Mikor oda értem a kashoz, a csatlós megkérdezte, hova-hova? Műszak
alatt, csak a felügyelet által adott papírral lehetett kiszállni. Jöttem az ulmagyaluért. Igen a
csapatvezető említette, hogy jössz érte. Nos, gyere, oda adom. Ezzel megkerülte
a kasszéket, és rámutatott a földön heverő mintegy
négy méteres "140"-es U gerendára. Én tudtam, hogy az
mire való, hiszen én is használtam egyszer, amikor a kast le kellett ültetni.
A meglehetősen hosszú gerenda alatt ugyan csak megizzadtam volna,
ha odacipelem a munkahelyre. Vállamra
vettem, és megkértem a csatlóst, nyissa ki nekem a légajtót. Készségesen
segített, de hozzátette, műszak végére hozd vissza, mert lehet, hogy másnak is
kell. Miután becsukta utánam a légajtót, rögtön letettem a falazat tövébe, és
az ott heverő pár deszkával letakartam.
Mivel tudtam, hogy a csatlós is tettes társ, gondoltam őt is megviccelem.
A második légajtót teljesen kinyitottam, és egy darab deszkával kitámasztottam.
Ezzel azt értem el, hogy egyedül a kas felől szinte lehetetlen volt kijönni, az
óriási légnyomás különbség miatt. Megjegyzem a népszállítás idejére
leállították a ventillátort, hogy ne kelljen a légajtókkal bírózni.
Megindultam a munkahely felé, de nem nagyon siettem, mert szerettem
volna, valamit visszaadni a pajtásaimnak, az ugratásért. Tudtam, hogy legalább
egy óra, mire felrakják a fóratot, a lövés után.
általában egy fogásból 14-16 csille szenet raktunk ki. Mikor meguntam a
nézelődést, visszamentem a csapatra. A csapatvezető mérgesen szólt rám: Hol a
fenébe voltál ilyen sokáig, és hol az ulmagyalu?
Sajnálom, mondtam, a csatlós átküldött a Dél-keleti mezőbe, a
szivattyúkamrához, hogy ott van a gyalu. Ott a szivattyúkezelő nem tudott róla,
ezért nem tudtam hozni. Jól van, igyekezzetek, még van egy kis fórat, rakjátok ki, mert neki kell állni ácsolni.
Igyekeztem közömbös arcot vágni, tettem a dolgomat. Elérkezett a műszak vége,
elraktuk a ládába a szerszámokat, és megindultunk a kas felé. Mire odaértünk,
már folyt a népszállítás, a két légajtó ki volt támasztva. beértünk a légajtók
közé, szóltam az egyik pajtásomnak: Gyere, barátom segíts, visszatesszük az ulmagyalut a helyére,a kas mögé. A csapat tagjai megnyúlt
arccal döbbentek rá, visszafelé sült el a tréfa.
A lőmester napokig szekálta a csapatvezetőt, az ulma gyaluval. Nem haragudtak rám, inkább még jobban
befogadtak. Amikor eljött az utolsó műszak, mindegyik megölelt, és
biztosítottak róla, bár mikor helyem van a csapaton. Másnap, amikor
leszámoltam, bementem a bányamesterhez. Megköszöntem a lehetőséget. Felállt
vállon veregetett, és azt mondta, szeretem a talpraesett szorgalmas legényeket.
Jó tanulást és jó Szerencsét kívánok.
Ha valami
részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged:
