Nemcsik Pál: Bányászélet Borsodnádasdon

 

 

Nemcsik Pál, a sajnos jórészt csak szakmai körökben ismert etnográfus, néprajzkutató a járdánházi vájártanuló intézetben dolgozva ismerkedett meg a bányászok világával. Egész életét, munkásságát a bányászvidékek hagyományainak kutatásával töltötte. Számos könyve jelent meg az ehhez kapcsolódó témákban, több mint két tucatra tehető kiadatlan kéziratainak száma.

 

Borsodnádasd volt az a település, melynek hagyományait szinte teljes körűen felkutatta. Munkásságának, kitartásának köszönhető, hogy 1971-ben a településen helytörténeti múzeum nyílt, melynek sokáig vezetője is volt.

A 1961-ben, alig ezer példányban megjelent – és ma már igen nehezen fellelhető – "Bányászélet Borsodnádasdon" című könyvében nem csak a település bányászhagyományairól ír, de részletesen leírja a kolóniák létesítésének, betelepülésének történetét, a bányászok mindennapi életét. Az alábbiak vidám történetek e könyvben olvashatók.

 

Az újoncok szoktatása

 

Amikor tapasztalatlan fiatalember kerül be a bányászok közé, többféle tréfát űznek vele. Ha a lapátot nem tűzi rendesen a darabos szén alá, akkor elküldik "lapátreszelőért", mert nem elég éles a lapátja.

Ha nem fordul a csille könnyen a platnyin, elküldik a legtávolabbi munkahelyre platnyigyaluért. Azok a  bányászok pedig, akiket ott talál, már tudják kivel állnak szemben. Rátesznek valami jó nehéz görbe sínt az újonc vállára, hadd cipelje. A többiek pedig gyalultatják vele a platnyit a görbe sínnel, addig, amíg bele nem fárad a meddő munkába.

A többi bányász jól mulat az újonc élhetetlenségén.

Így avatják fel az újoncot a bányában.

(adatközlő: Kékesi József 30 éves vájár, Királd)

 

Ha az újonc bekerül a bányába és érdeklődik, hol vannak a gépek, amikkel dolgozni kell, azt felelik: "ott van a kiscsille meg a nagypart!"

Hogy az öregek kimutassák szakismeretüket, rendszerint felesleges munkát végeztetnek az újonccal. Megásatják vele a gyámlyukat és elküldik az újoncot fáért. Míg ő odajár, a többiek kimélyítik a gyámlyukat, úgy, hogy a fa rövidebbnek bizonyul. Akkor rákiabálnak az újoncra, hogy miért nem mérte meg rendesen a fát, amit elhozott. Ha azt kérdezi, hogy most már mit csináljon, azt válaszolják: "nyújtsd meg a bakóval!".

(adatközlő: Polacsek Mihály 61 éves nyugdíjas tanbánya vezető)

 

 

Azzal szokták megtréfálni az új embert a bányában, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák a főfelőr, vagy bányamester előtt. Ezt így csinálják:

 

"Ha a főfelőr, vagy bányamester közeledik – oktatják az újoncot – , akkor hangosan kell a fülükbe kiabálni, ha érdeklődnek a munka felől, mert mindkettő süket. Azt nagyon szeretik, ha az új ember felel a kérdésükre".

Jön aztán a főfelőr ellenőrizni a munkát. Az új ember, mihelyt elhangzott a kérdés, hány csillét rakott már meg a csapat, buzgón kiáltotta a főfelőr fülébe:

"Tizennyolcat!"

"Mit ordít maga marha! Nem vagyok én süket!" – kapta meg a választ a főfelőrtől. Nem is volt az süket, csak az új ember hiszékenységét akarták próbára tenni a többiek és jót mulattak tapasztalanságán.

(adatközlő: Polacsek Mihály 61 éves nyugdíjas tanbánya vezető)

 

Amikor bekerültem a bányába, úgy cselekedtek velem, hogy elküldtek faragóért, hogy kérjek urmagyarut. A többiek felfogattak velem egy sínt, elvitették velem messzire. Talán a tízedik munkahelyre is.

A régi vágatokhoz értünk, akkor ijesztgettek. Azt mondták, hogy ott vannak az apró emberek. Az ember el is hitte, míg meg nem szokott. Bányaléleknek is mondták. Valami baj van, akkor jelt ad a bányásznak. Ilyen volt akkor a bányásztempó az újoncokkal.

(adatközlő: Papp Kondás István 58 éves nyugdíjas bányász)

 

Bekerült egy idősebb ember a bányába. Mondtam neki, hogy neki nem való munka ez. De ő csak nem akart máshova menni. A többiek észrevették, hogy az új ember nagyon szorgalmas, csak éppen nincs érzéke a munkához.

Amikor nagy igyekezettel tolta a tele csillét, az egyik gyerek benyomott egy drucskit a csille kerekéhöz. Így azt erősen lefékezte. Az ember nem vette észre a huncotságot. Dőlt róla  a verejték. Csak nem megy a csille.

Mondom a fiúknak: "fordítsátok már ki a csillét, segítsetek az új embernek!".

Azok lehajoltak, kirántották a drucskit és könnyen felpattintották a csillét a vezérsínre. Még azt is mondták, hogy ennyi az egész. Csodálkozott az új ember, de dühös is volt, hogy neki miért nem sikerült. Csendbe megfenyítettem a két gyereket, hogy ne bántsák az új embert. De  amikor másodszor is észrevettem az ugratást, végighúztam rajtuk a fokossal.

 

Máskor látom, hogy az újonc cipel egy három méteres sós fát. Az két embernek is sok. Tudtam, hogy ugratják vele. Kérdezem: "hova viszed az a fát?" Hát a két gyerek elküldte platnyigyaluért. Ott röhögött a két gyerek a beugróban.

27 éves volt az újonc. Ott is hagyta  bányát, mert élhetetlen volt.

 

A somsályi bányában K.P. volt a bányamester. Ő szoktatta az újoncokat. Bementek a bányába. Nem kezdtek mindjárt hozzá a munkához. Ahol a legtöbb bányász dolgozott, ott volt a szerszámosláda. Ott voltak a facsobolyók is, azokban hordták a vizet . Abba nem tudott belemenni a féreg vagy a patkány.

Ott a tágas téren K. P. körbe állította a fiatalokat és tanította tánclépésre őket. Az idősebbek ezzel szórakoztak. Csak úgy kopogott a platnyi. Aztán mentek dolgozni, de jó kedvük volt.

(adatközlő: Wagner Gyula 58 éves nyugdíjas főaknász)

 

A munka átvétele ünnepszámba ment…

 

Jött a bányamester átvenni a munkát. Ő adott kreditet.

Ez a hitellevél a keresettől függött. Ezzel bevásárolhatott a bányász a provizerátban. Az új hónapban a fizetéskor rendszerint a kocsmában találkozott a munkacsapat.

 

Az új hónapra a hónap végén mindig kiszabták a munkát. Ez megegyezéses volt. Mondták, mit fizetnek majd a munkáért. A bányász is tudott számolni. Gondolkodott, hogy megfizetik-e eléggé a munkáját. Látta előre, szintesen, vagy emelkedésen kell feltolni a csillét.

Megmondta a bányamester azt, hogy mit kell majd teljesíteni és mi lesz a kereset. Akkor a csapat tagjai elmentek a műszakról inni. Úgy volt az régen, hogy a hónap utolsó és a hónap első napján nem dolgozott a bányász. Mire a bányamester az utolsó munkahelyre ért, már alig volt valaki a bányában, mind a kocsmába ment.

A hónap első napján nem dolgoztak. Ott voltak a munkahelyen, de inkább csak számoltak. Aztán szerszámosládát hurcoltak. Másodnapra nekikészülődtek a munkának, harmadnap aztán hajrá. Akkor ment a munka...

(adatközlő: Papp Kondás István 58 éves nyugdíjas bányász)

 

Az átlyukasztást vagy az első csille szenet megünnepelték

 

Lejtősaknával lyukasztottunk. Alulról jöttünk felfelé. Az üzemvezetőség öt hordó sört ígért annak a csapatnak, amelyik hamarabb éri el a másikat.

A velünk szemben dolgozó csapat kis keskeny lyukkal törtetett előre. Jelezték kopogással, hogy közelednek. Mi visszakopogtunk nekik, de nem ott, ahol kellett volna, hanem máshol, hogy ne ők kapják a sört. Mindig az volt a szabály, hogy középen kell kopogni, hogy tudják az irányt. Mi egy kicsit lejjebb kopogtunk. Aztán előre fúrtunk vagy három métert, akkor átvágott a lövés. Mi nyertük a sört. Volt is nagy mulatság.

Ha egy lejtősaknában elkészítettük a főszállítóvonal utolsó méterét, akkor utána díszlövést adtunk le, de kint a napszinten. Platnyit fektettünk le a hegytetőn. Ott lőttük el a lövést. Volt, hogy reggel három órára lett kész a munka, akkor lőttünk, de olyan erős volt a lövés, hogy berázta a házak ablakát. Korán reggel, ahogy eldördültek a lövések – ezeket ilyenkor engedték – már szólt a gramafon. Volt bőven kolbász és sör. Azt mondta a bányamester, mulassunk, csak ne a bányában. Akkor egy hétig ott voltunk az erdőben, ittunk, mulattunk. Ez 1910-ben volt, Inasszón, Nógrád megyében...

(adatközlő: Malomhegyi Ignác 59 éves nyugdíjas bányamester)

---