A bányászkocsmák világa

 

 

Ha valamikor megszületik a magyar kocsmákról szóló nagy mű, bizonyos, hogy a bányászkocsmák külön fejezetet kapnak benne…

Valljuk be, a nehéz fizikai munka, a mindennapos veszély nehezen lenne elviselhető, ha az mélyben dolgozó ember néha-néha nem ereszthetné ki a gőzt. Az vesse rájuk az első követ, aki a nehéz műszak után nem gurítana le csak egy legalább pohár bort, egy korsó sört a torkán.

Rögtön itt a fejezet elején azonban ki kell mondanunk, hogy a bányászok túlnyomó többsége soha nem volt iszákos, a részegeskedés nem tartozott mindennapi szokásuk közé. Igaz, voltak közöttük nehéz emberek, akik sűrűn a pohár fenekére néztek, de nem igaz, hogy csak ilyenek alkották volna a bányásztársadalmat.

 

A bányásztelepüléseken, a kolóniákon a kezdetektől fogva jelen voltak az italmérések.

A régi korokban a bányászat még csak az érc bányászatát jelentette, szenet jó 150-200 éve fejt az emberiség nagy mennyiségben.

A magyarországi bányász települések (a Garam-menti alsó-magyarországi és a szepességi fel-magyarországi bányavárosok) gazdagságukat a réz, az ólom, a nemesfémbányászat révén szerezték. Természetes volt, hogy ahol az ércet fejtették – és fel is dolgozták – jelen voltak a tehetős vállalkozók és maga a központi kormányzat, a királyi kamara is.

 

Akár magánszemély, akár az állam birtokolta a bányákat, az ott dolgozók ellátásáról kötelessége volt gondoskodni. A nagyobb városokban ez nem is volt gond, de a bányamunkák többsége a városoktól távolabb eső telepeken folyt, s itt a munkásoknak külön „lakótelepeket” kellett létrehozni. Ezek az úgynevezett „kolóniák” a bányaüzemek közvetlen környezetében létesültek, hiszen a földalatti munkát végző embereket abban az időben nem lett volna mód nagy távolságra szállítani – a nehéz műszak után pedig azt is igen nehezen vállalták a bányászok, hogy kilométereket gyalogoljanak a lakóhelyükig.

 

A kolóniák aztán nem ritkán önálló településsé nőtték ki magukat, hazánkban is nem kevés olyan községet találhatunk a borsodi vagy a baranyai bányavidékeken, melyek valaha néhány házból álló bányászkolóniák voltak.

 

De visszatérve a kocsmákra: a bányászok ellátásról a bányavállalkozónak kellett gondoskodnia. Hogy ezt hogyan s miként oldották meg (leggyakrabban saját hasznukra), arról oldalakat lehetne írni. Volt, aki rossz minőségű, olcsó árut szerzett be, mások – főleg a XVI-XVII. században – külön, csak a saját boltokban, kantinokban beváltható pénzérméket („bányapénzeket”) verettek, megint mások a települések közösségeit és szabályait kijátszva nyitottak üzleteket.

A kocsmák minden esetben a bányászokat ellátó legelső „szolgáltató egységek” közé tartoztak. Az alsó-magyarországi bányavidékeken ezek jellemzően sörkimérések voltak, a borivó helyek inkább a városokba szorultak. Igaz, ott aztán egy időben nagyon megszaporodtak, ahogy erről majd később olvashatunk.

A XVI-XVII századból számos dokumentum maradt ránk, mely a bányászok ellátására vonatkozó szabályokat, megállapodásokat rögzíti.

Miksa király – aki igen sokat tett a birodalom bányászatának fejlődésért – 1565. márciusában kiadott utasításában rendelkezik többek az úrvölgyi bányákkal kapcsolatban arról, hogy „a bányamester Úrvölgyön lakjék, és gondosan ügyeljen arra, hogy a többi tisztek, altisztek és munkások pontosan teljesítsék kötelességeiket. A bányamester köteles minden bérszak alatt legalább kétszer bejárni a bányákat”, továbbá „A bányamester ügyeljen, hogy a munkásoknak jó minőségű sör és jó mértékkel mérve adassék.”

 

Ugyanitt olvashatunk arról, hogy Besztercebányán „az építési és külmunkák felügyelete végett egy építészeti írnok állomása szerveztetik, és erre Jobst Samu alkalmaztatik hetenként 1 frt fizetés mellett, és a kamaraudvarban egy szoba adatik rendelkezésére; ő ügyeljen fel az építésekre, a gereblyén levő ácsokra, a sörfőzőre és a rézpőrölynél és vashámornál levő napszámosokra.”.

 

A sörfőzőt a helybeli szertárnok (azaz raktáros) üzemeltette évi 117 forint fizetésért – a királyi megbízottnak őt kellett ellenőriznie. Amire szükség is volt, mert bizony folyamatos volt a panasz a kocsmákban kimért ital mennyiségére és minőségére is. Ne feledjük, abban az időben a főzött sor vagy másutt a szőlőből erjesztett bor volt az emberek egyetlen szomjúságoltó itala, a víz igen gyakran fertőzött, ihatatlan állapotban állott csak rendelkezésre.

Az uralkodó több ízben is szigorú parancsba adja, hogy a bányákat rendszeresen felülvizsgáló biztosok kérjék számon a munkások részére kimért italok mennyiségét és minőségét. Ezzel együtt is a bányászok számtalan esetben fordulnak panasszal a vezetőikhez, a kamarához a sör, a bor rossz minősége, és a drágasága miatt.

 

1573. júliusában a selmeci bányászok a városi tanácshoz benyújtott panaszukban hozzák fel, hogy „… gabonát a pékek előre lefoglalják, és az árát egymás ellen felverik, s úgy csinálják a drágaságot. A sör, melyet mérnek, igen rossz minőségű, pedig azon az áron jobb is lehetne…”

 

Egy emberöltővel később, 1609. augusztusában a selmecbánya környéki bányások fellázadnak. A hosszas viták végén írásban rögzítik kívánalmaikat, melyek között szerepel:

 

„A kis messzelyek eltörültessenek, és nagy messzelylyel mérettessék a sör.”

 

Ez utóbbi kívánság – mármint hogy a kimért sör mennyisége „emberes legyen” – aztán többször is felbukkan a bányászok között. Igaz, ami igaz, amikor a gazdaság fellendülőben volt, a bányászat jól jövedelmezett, a tulajdonosok utasították a sörkiméréseket a nagyobb korsó alkalmazására, de rosszabb években kíméletlenül visszavették ezt a kedvezményt.

„1633  július 31-én összegyűltek a selmeczi és hodrusi vájárok a vörös kútnál, és megesküdtek, hogy együtt fognak tartani, s egymást el nem hagyják, mig kivánságaik nem teljesíttetnek. Azután bementek Dr. Sehlüssl és Stahel Zsigmond cs. kir. biztosokhoz, és ezeknek előadták kérelmöket: hogy a hús fontja 2 1/2 dénáron adassék, vagy pedig megengedtessék, hogy akárki húst vághasson; a sör ára pedig meszelyenként 1 dénár legyen. A város tanácsa e felett 2 napig tanácskozott, s végre a bányamester javaslatát elfogadta, és megígérte, hogy a munkások kérelmét teljesíti.

 

A bor is sokszor vitát váltott ki a munkások és a vállalkozók között. A selmeci bányákban, az örlőmalmokban dolgozó munkások és a bányapolgárok 1615. szeptemberében együtt fordulnak a kamara képviselőihez, panaszolva, hogy a városba szállított bort vizezik és igen drágán mérik. Kérik, hogy sűrűbben történjen ellenőrzés, név szerint is megemlítik azokat a vendéglőket, amelyekkel nincsenek megelégedve.

De kik is voltak az italozóhelyek működtetői?

Érdekes dokumentumokat találunk erre nézve is. Ezekből kiderül, hogy a bányatisztek, a vezetők számára az italmérések üzemeltetése tiltva volt, ez a feladat az alsórangú alkalmazottak, legtöbbször a legutolsó beosztottnak számító írnokokra hárult.

Miért is volt ez így? Valószínűsíthető, hogy úgy gondolták, a bányászoknak parancsot adó, azokat irányító és azokért felelősséggel tartozó vezetők ne legyenek eléggé vitatható kapcsolatban a beosztottjaikkal. Nem is lenne szerencsés, ha előző este az italt mérné a bányász felettese a munkásnak, másnap pedig utasítaná, hogy a veszélyes járatokba szálljon le.

Az is tény, hogy a régi korokban az ipari tevékenység csúcsának számító bányászatban és kohászatban a vezetői réteg és a munkásréteg igen-igen távol állott egymástól, a keveredés, a munkák kívüli is együtt történő eltöltése elképzelhetetlen volt. Ez egészen a legutóbbi időkig így van a bányászatban, II. világháború előtti idők részvénytársaságainak elöljárói, a későbbi idők nagyvállalatainak vezetői soha nem mutatkoztak a beosztottjaikkal műszakon kívül.

 

A régi korok italméréseinek üzemeltetésére nézve szigorú szabályokat őriznek az írások. Csak néhány példa:

A tajovai kohótisztek számára 1558. január 1-én kiadott utasítás szerint „a sáfárnak és írnoknak nem szabad boltot tartani, és a munkásokat abból ellátni; a ki ez ellen vét, szigorúan meg fog büntettetni. A sáfárnak ne legyen semmi dolga a sör kiadásával, hanem az irnok kapja a sört a sörházból, és mérje ki a munkásoknak számadás mellett.

„Úrvölgyön 1582-ben A külépületek kijavítására 1012 frt 51 den. költség engedélyeztetik, ugyanakkor a tiszteknek és altiszteknek a sörmérés eltiltatik„

 

A bányászok számára nyitott ivóhelyek miatt a városok polgárai és a bányavállalkozók között is folyamatos volt a konfliktus. A települések (akárcsak napjainkban) jelentős bevételt húztak az italmérések működéséből, nehezen törődtek bele, hogy a bányákat üzemeltetők saját üzletet nyissanak.

Beszterczebánya városa 1535-ben hosszú listát terjeszt sérelmeiről a királyi biztosok elé, melyek között ott olvashatjuk:

„5. A város privilégiumai szerint nem lenne szabad a kohóban és a bányáknál idegeneknek valamit árulni és idegen sört mérni; Fugger hivatalnokai pedig ennek daczára disznóhúst, sonkát és liptói sört árulnak a kohónál és bányáknál.”

 

Selmecen se volt jobb a helyzet:

„1649. április 24-én kérte a városbíró a bányabírót, hogy parancsolja meg a felsőbiebertárnai sáfárnak, hogy a bányatelepen csak városi sört méressen. A bányabíró értesítette erről a sáfárt azon hozzáadással, hogy a telepen csak a társulat mérethet italokat, és a társulat bizonyosan teljesítené a város kívánságát, tehát a sáfár is e szerint járjon el.3

Október 9-én ismét panaszt tett a város a bányabírónál. hogy régebben még Gienger idejében átengedte ugyan a város a sörfőzést Giengernek, de ez megfizette az érte járó jövedéket; most azonban a város maga főzeti a sört, és a tanács a bányabíróval együtt azt határozta, hogy a bányáknál mindenütt csak városi sör mérettessék. Mindazonáltal Scha-riager János felsőbiebertárnai sáfár, ámbár többször megintetett, erre nem hallgat, hanem idegen sört méret, a város jövedelmének nagy hátrányára. Scharinger igazolásra felhivatván azt adta okúi, hogy a városi sörház nem teljesíti pontosan a megrendeléseket, és hogy a sör igen drága, egyébiránt késznek nyilatkozott a városi sör kimérésére, ha a 17-ik rész neki ingyen adatik. Ebben végre a városbíró is beleegyezett. Október 12-én pedig hasonló egyezség történt Vngedew Andrással, ki beleegyezett, hogy az andrástárnai csapszékben városi sört fog méretni, s azért hordónkint 6 frtot fizet, ha minden 17-ik hordó ingyen adatik neki”

 

Ahogy azt korábban már említettem, a bányászok számára nem csak sört, hanem bort is mértek. De erre jogot már nem a bányavállalatok alkalmazottai kaptak, mint a sör esetében, hanem a városok polgárai. Első ízben Mátyás király szabályozta e tevékenységet, aki 1479-ben kelt rendeletében Körmöcön azoknak a polgároknak engedélyezte borkimérés nyitását, akik hetente legalább 2 forintot (ami akkor jelentős összeg volt) fordítottak bányaművelésre.

Ezzel a szabállyal elkerülhetővé vált, hogy valaki csak az italmérésből tartsa el magát, ami se a közállapotoknak nem tett volna jót, s az adóbevételek szempontjából is káros lett volna a kincstárra nézve. Ugyanezen jogot 1496-ban Selmec is megkapta.

A magyar ember azonban találékony: jó 80 évvel később Selmecen olyan szabály születik a visszaélések elkerülésére, hogy csak azon személyek kaphatnak italkimérési jogot, akik kimutatják, hogy hetente legalább 2 forintnyi veszteségük van a bányaművelésből – ugyanis korábban igen sokan csak azért vettek maguknak bányát, hogy italt mérhessenek, de nem tudták bizonyítani, hogy azt művelték is.

"A királyi biztosok tehát újra rendezték ez ügyet, és a következő bormérési szabályokat adták ki:

1. Ha egy bányapolgár igényt tart a bormérésre, de nincs oly háza, melyben már eddig is bor méretett, szükséges, hogy óhajtását a tanácsnak és bányabíróságnak bejelentse, melyek ezután határozni fognak a felett, hogy megadható-e neki az engedély.

2. Nem csak olyan bányapolgárok tarthatnak jogot a borméréshez, a kiknek bányájok, kohójok és zúzójok vau, vagy ilyeneket másokkal közösen bírnak, hanem olyanok is, kikről köztudomású, hogy vagyonukat a bányaművelésre fordították, s ennek következtében elszegényedtek.

3. A ki pedig a bányamívelést felhagyja, vagy azt csak színleg folytatja, hogy a bormérést gyakorolhassa, attól a bormérési engedély elvonandó mindaddig, míg ismét valójában nem mivel bányát; ezért mindenki köteles költségjegyzékeit bemutatni a bányabíróságnak.

4. Ha egy új bányapolgár akarja e jogot elnyerni, a városi és bányabíróság határozza meg, .hogy az ő házában általában megengedhető-e a bormérés? Es ha e mellett úgy találtatik, hogy már 3—400 forintot veszített a bányainívelé-sen, és hetenkint most is veszít 2 forintot, akkor neki az engedély megadandó.

5. A bormérési engedélylyel bírónak csak egy házban szabad azt gyakorolni, és ha több háza van, ezekben csak felváltva, de nem egyszerre gyakorolhatja bormérési jogát. A ki ez ellen vét, annak borkészlete lefoglalandó.

6. A kamarai főtiszteknek szabad saját szükségletökre bort tartani, és a valóságos bányapolgároknak, de ezeken kívül csak azoknak, kik bormérési joggal bírnak.

7. Minden bányapolgárnak be kell jelenteni a városbírónál, ha bort akar tartani pinczéjében, és azt is, hogy kimérésre vagy saját használatára tartja-e? E bejelentésről neki igazolvány adatik, mely nélkül a bor elkoboztatik.

8. A ki titkon, vagy álnév alatt bort mér, annak minden bora elkoboztatik.

9. A saját szőlejéből nyert bor kimérésére az engedély olyanoknak, kik nem valóságos bányapolgárok, csak a Szent Márton és Gyertyaszentelő Boldogasszony közötti időszakra adatik, ez időszak alatt ők kimérhetik borukat, a mit pedig ki nem mértek, azt nem szabad e végre összegyűjtött nagy társaságban elkölteni, hanem kötelesek azt hordóban eladui. különben megbüntettetnek.

10. Ha egy bormérő polgár meghal, özvegye és örökösei folytathatják együttesen a bormérést addig, míg bányát mívelnek, és bányabirtokukat közösen kezelik. Hogyha azonban a birtok szétosztatik, az engedély a 4-ik pontban előírt mód szerint külön megszerzendő.

11. A kimért bor után a városnak bizonyos fogyasztási adó jár, ezért köteles a város oly egyéneket tartani, kik a bor árát meghatározzák.

12. A bormérési engedély csak egy személyre szól, és sem el nem adható, sem másra át nem ruházható; de meg van engedve, hogy az engedélyes e jogot saját, fizetett cselédje által gyakorolhassa..."

 

A fenti idézeteket Péch Antal „Alsó-magyarország bányamivelésének története” című könyvéből emeltem át.

 

Mint láthattuk, a bányászok sok évszázados kapcsolatban állnak az italkimérésekkel, kocsmákkal. Itt kell megjegyeznem, hogy nem csak a kemény munkát végző bányászok, de a szakmát tanuló diákok sem vetették meg az ivóhelyi mulatozást. A selmeci akadémia hallgatói bizonyíthatóan több pénzt hagytak ott a kocsmák pultjain, mint a tankönyvárusok boltjaiban – de ez hozzátartozott a vidám diákélethez. Mitagadás, a bányászat leáldozásával maga a város sokkal inkább az ott tanuló diákokból élt meg, mint a föld alól kiemelt ércekből… A legnevezetesebb selmeci diákkocsma a Slacht volt a máig élő diákhagyományok szülőotthona.

Ezekről a hagyományokról itt olvashat az érdeklődő.

 

De ugorjuk át ezeket a korszakokat, hiszen napjainkban is találkozunk érdekes momentumokkal e tárgykörben.

Az nem meglepő, hogy szinte minden bányásztelepülésen megtaláljuk a bányászatra utaló kocsmaneveket, vendéglőket. Ma már ezek nem olyan népesek, mint akár 15-20 évvel ezelőtt, hiszen a bányák bezárása, a fizetőképes réteg elfogyása megviselte e közösséget is.

De tudvalevő, hogy hosszú-hosszú évtizedeken át sok bányásztelepülés egyetlen szórakozóhelye a kocsma volt. Nevezték azt akár italboltnak, vendéglőnek, vagy sörözőnek.

Csak néhány név az érdekesebbek közül:

Ajkán, a Csingervölgyben két kocsma volt: Anna néni kocsmája, amelyet mindenki "Ananéninek" hívott, így, egy n-el. Itt még tekepálya is volt. A másik az Országh bácsi kocsmája... Ha dörgött az ég Felsőcsinger felett, a bányászok azt mondták: "Országh bácsi gurigatja a hordóit..."

(forrás: A Tóth Lajos: Csinger volt a hazám c. könyve)

Kazincbarcikán a Bányász étterem volt a nevezetes hely - itt Vermes néni volt a konyhafőnök. Ez volt a város legolcsóbb és ma úgy mondanánk leg-"retróbb" vendéglátó helye...

Visontán a régi 3-as főút mellett volt a Birka csárda - a külfejtésből gyakran tévedtek ide megszomjazott bányászok, nevezetes helyük volt ez is... Erről jegyezte fel a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem professzora, Káldor Mihály a következő esetet:

Ez a csárda a külfejtő bányászoknak olyan házikocsma-félesége volt. Jó volt a konyhája, úgyhogy gyakran meg-álltunk ott enni, inni, és azt csinálni, amit a hosszú folyosó végén levő célszerű helyiségben lehetett. Egyszer ennek ajtajához egyszerre érkeztünk: egy beszeszelt dolgozó és én. Ezután az ajtóban, majd már benn, egymás mellett állva hosszabb párbeszéd zajlott le, amelyből csak néhányat idézek:

— Parancsoljon — mondtam én.

— Cs . . . cs . .. csak ön u . . . után, é . . . én . .. itthonn . .. vagyok .. .

— E pillanatban én is!

—- D . . . dee... énn ... bányász vagyok . . .

— Én meg kohász!

— Uramm ... ö . .. önn talán ... i . .. intellektüel?

— Azt hiszem uram, bizonyos értelemben annak vagyok tekinthető!

— Uramm . .. úggy találja ... h . . . hogy a visselkedésem korrekt  volt?

— Uram, kész vagyok elismerni, hogv az ön viselkedése tökéletesen korrekt volt...

 

A kocsmai eseményeket, vidám vagy éppen keménykedésbe forduló eseteket ritkán jegyezték fel elődeink. Sajnos nem ritkán a lapok bűnügyi tudósításaiban jelentek meg ezek a helyek … de hát valljuk be, amióta világ a világ, az alkohol, és főleg a férfiember által elfogyasztott alkohol sok bajt és vészt hozott az emberiség fejére.

 

Hazánkban egy olyan bányászathoz kapcsolódó kocsma található, ahol az ilyen esetekre a hely szelleménél fogva talán mégse kerül sor. Az ország első olyan településén, ahol szénbányászatba fogtak elődeink, Brennbergbányán található a Szent Borbála vendéglő, mely az egyetlen olyan hazai kocsma, amely egy templommal közös épületben – egészen pontosan a templom alagsorában – húzta meg magát.

Ismereteim szerint a kocsma jól működik, és ahogy tudom, a plébános úr se talál kifogást az italozó létében.

 

 

Kedves Olvasó!

Ha tudomásod van a fentiekhez hasonló történetekről, anekdotákról, kérlek küldd el a lenti email-címre - hogy közzétehessük, megőrizhessük az utókornak.

Jó szerencsét!

Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: