Az alvó bányász

 

 

A bányászok között mindig akadt egy-egy álmosabb természetű – de a dolgosabbak között is gyakran terjedt az előző napi jókedvtől – értsd italozástól – megmaradt „álomkór”.

A bánya zeg-zugos járataiban el-el lehetett tűnni félórára, órácskára, egy csendesebb beugróban, munka alá nem vett kamrában nem ritkán aludta egyet a szakik. Sok ilyen esetről maradt fenn emlék, ideidézek egyet-kettőt.

 

*

Komlón a nevezetes Talpi bácsi – aki hatalmas lábairól kapta gúnynevét – egy átmulatozott estét követően a műszakban igen csak elálmosodott. Félrehúzódott segédjével egy régóta nem használt vágatba, ahol mindketten percek múlva húzták a lóbőrt. Nem is halkan, de igencsak hangosan, s pechükre épp aznap tartott szemlét a bánya főmérnöke a területen. A főmérnök igen-igen nagy ember, a bányaüzem második vezetője.

Rábukkanva az alvókra nagy nehezen felrázta őket és mérgesen vonta kérdőre Talpi bácsit. Ő csak hebegett, habogott, már a főmérnök is sajnálni kezdte:

 

- Az isten szerelmére öreg, mondjon már valamit a védelmére.

Talpi bácsi ekkorra tért kicsit magához, és hogy kivágja magát, ennyit tudott mondani:

- Hát főmérnök elvtárs, maga még nem halott arról, hogy nem szokás zavarni azokat, akik a föld alatt nyugszanak?

 (Kiss József gyűjtése)

*

 

Voltak persze súlyosabb „felszólítások” az alvóknak címezve a föld alatt. Szintén Kiss József írja le az esetet, amikor egy rendszeresen elbúvó bányászt úgy szoktattak le társai arról, hogy kivonja magát a munka alól, hogy amikor ismét félrevonult, csendben követték. Amikor elszunnyadt, lekapcsolták fejlámpáját, a sajátjukét is. Egy vékony szál deszkát beszorítottak a süvegfa alá, hirtelen eltörték, és elkezdtek kiabálni, hogy „Omlás, Omlás”. S közben még egy kis szenet is szórtak az alvó társukra. Az persze azonnal felugrott és ész nélkül rohanni kezdett a sötétben: bele is verte a fejét az összes útba eső ácsolatba, gerendába.

Többé nem mert elaludni műszakban.

*

 

Szomorkásabb, de a kort jól jellemző esetről mesélt Moldova Györgynek az egyik komlói volt főbányamester:

„Az üzem nyolcszáz elítélttel dolgozott, akadt köztük mindenféle ember, favágótól akrobatáig. Volt egy zeneszerzőnk is, H. László, aki Győrben működött mint zeneszerző és karnagy...

Egy alkalommal lemegyek a szivattyúkamrába, látom, hogy H. az asztalra dőlve alszik. Rákiabálok:

- Maga alszik? 

H. fölijed, vigyázzba vágja magát:

- Bányamester úr jelentem, én nem alszom, a bányászokról szeretnék kantátát írni és azon gondolkodom.

- Majd jól a fenekébe rúgok, ha még egyszer úgy találom, hogy kantátát ír.

 

Úgy hallottam, hogy azóta már elkészült a kantáta. A csendes, bánatos futamokat valahol középen egy nagydob erőteljes hangja szakítja meg, jelezve, hogy én beléptem a szivattyúkamrába. No de menjünk dolgozni emberek...”

(Moldova György: Tisztelet Komlónak)

*

- Maga miért alszik itt?

- Én nem alszom.

- Akkor miért volt becsukva a szeme?

- Hogy bele ne menjen az álom...

(Forrás: Ónozó Lajos: Derűs bányászok)

*

- Maga miért aludt? - kérdezte a bányamester

- Nem aludtam.

- Be volt csukva a szeme.

- Ha én a maga szemébe világítanék avval a reflektorral, maga tán nem csukná be?

(Forrás: Ónozó Lajos: Derűs bányászok)

*

Az egyik csapatnak éjszakás műszakban nem volt kedve dolgozni, inkább pihenni akartak. Kiküldték a vágat elejére a csillést, hogy figyelje Kodrát a lőmestert; ők meg elnyúltak egy-egy deszkán.

A gyerek ül egykedvűen a vágat bejáratánál. Jön egy férfi és kezdezi:

- Te mit vársz itt?

- A Kodrát.

- Jól van csak várjad! - Azzal bement a munkahelyre, ahol alva találta a társaságot, és alaposan leteremtette őket. (nem gondoltak arra, hogy a csillés nem ismeri a lőmester...)

(Forrás: Ónozó Lajos: Derűs bányászok)

---