Szegénysorsú családban született a ma Tatabányához tartozó kis bányásztelepülésen, Felsőgallán. Már gyerekkorában fiatal korában tehetsége, jól rajzol, fest, versei jelennek meg lapokban. A II. világháborúban egész későbbi életét meghatározó keserű élményeket szerez az orosz fronton, azok kevesek közé tartozik, akik élve visszatérnek a távolból. A fronton – hogy legalább belsőjében ki tudjon lépni a borzalmakból – folyamatosan rajzol, farag, verseket ír.

Az ott átéltek hatására válik hithű kommunistává. A háború után tanítóskodik, közben verseket szerez. A politika felkapja őt, rövid idő alatt (1950-ben és 1953-ban) Kossuth-díjat kap. Az utóbbit az 1952-ben megjelent "Bányászlámpák" című verseskötetéért.

Budapestre kerül, az írószövetség főtitkára lesz, 1953-56 között Tatabánya és környéke országgyűlési képviselője. Az ekkor megjelent versei politikai töltetűek – semmivel nem jobbak vagy rosszabbak a más, nevesebb költők által a párt és a vezetés magasztalására írott versektől.

1953-54-től csalódik a rendszerben, erősen a személyi kultusz ellen fordul.

1956 szeptemberében jelenik meg „Hej, búra termett idő” című műve, melyben Nemeskürty István „Requiem egy hadseregért” című művénél jóval korábban ír a II. magyar hadsereg doni katasztrófájáról.

1956. október 31-én a Szabad Kossuth Rádióban olvassa fel versét. A forradalom után szilenciumra ítélik, teljesen visszavonul a politikától, két éven át munkahelye sincs.

1959-től Oroszlányban – ismét bányászvidéken – gimnáziumi könyvtárosként dolgozik, közben fafaragással, versek írásával foglalkozik. Versei ekkor már nem jelentek meg, de 1971-ben, majd nem sokkal halála előtt, 1972-ben két kiállítása is nyílik fafaragásaiból.

1972. júliusában hunyt el. 

Mind a korai, mind az 1956 utáni alkotásaiban gyakran megjelennek a bányászlakta vidékek történései, lakói. Könyveit, versesköteteit saját rajzaival,metszeteivel illusztrálja.

Az itt bemutatott Szegény emberek címmel kiadott linómetszetei 1946-ban láttak napvilágot a tatabányai Bányászok Könyvnyomdája néven működő üzemben. A kis füzet mindössze 16 oldalból áll, mérete 14 x 20 cm. A képek az alkotó által jól ismert társadalmi rétegekről szólnak. Ekkor már kezd kialakulni az új rend, a képek címe itt-ott utal erre.

A linómetszetek között három darab is a bányászokkal kapcsolatos. A harmadikat  a bányászatot ábrázoló egyik legjobb hazai alkotásnak nevezhetem. Az égben vonuló csillék, a bal oldalon éppen csak a képbe „beletekintő” férfiarc azoknak az embereknek idéz fel régi emlékeket, akik bányászvidékeken laktak és nap mint nap ilyen csillepályák, kötélpályák alatt jártak iskolába, munkahelyükre.

A kép címére külön is felhívom a figyelmet: vonalas, de mégis az egyszerű emberekhez közelálló címadása ("Mienk a bánya" – nem pedig "Miénk a bánya") jelzi, hogy alkotója valóban azok között az emberek között élt, akiket ábrázolt műveiben.

Mienk a bánya

Hazafelé

Bányászok