A "bányászat" szót hallva szinte mindenkinek a mélyben húzódó, szénportól sötét bányavágatok, a nehéz és veszélyes munkát végző bányászok jutnak eszébe. Pedig az ember csak nagyjából 300 éve fejti e drága és még ma is sokszor nélkülözhetetlen fűtőanyagot.
Ám maga a bányászat jóval régebb óta része az emberi történelemnek. Sokáig azonban nem a szén, hanem elsősorban a föld mélyén rejtőző kincsek, azaz az eszközök, fegyverek előállítására alkalmas ércek, valamint az épületek, várak, települések megszületéséhez emeléséhez nélkülözhetetlen építőkövek megszerzése volt a bányászat célja.
A kőépítkezéshez a köznép szerte az országban változatos úton szerzi be nyersanyagát. Leggyakoribb és leginkább ismert módja az építőkövek előállításának a hagyományos kőbányászat, de nem szabad elfelejtkeznünk más beszerzési módokról sem, mert ezek nem csak a népi építészet fontos részei, de évszázadok óta élő népi mesterségek is, melyek megismerése és megőrzése igen fontos.
Elsősorban a szőlőhegyek, szőlőtermő vidékek jellemző kőforrása volt – maga a termőföld…
A szőlők telepítése előtt jelentős előkészítő munkákra van szükség: a talajt művelhetővé kell tenni, s ilyenkor kerülnek kialakításra a műveléshez szükséges közlekedő utak, valamint azok a „műtárgyak” is, melyek a terület védelmét szolgálják hívatlan látogatóktól, a természet káros hatásaitól.
Amikor a szőlőtelepítés megkezdődik, a terület gazdája vagy napszámosai a kiszemelt területet általában igyekeznek megtisztítani a művelést akadályozó kövektől. A kiszedett anyagot félrerakják, vagy legalábbis a mezsgyére dobálják. És ezekből a kövekből a hegyek lejtőin található művelésre váró területeken van bőven.
Magától adódik, hogy az így kikerülő köveket – melynek mennyisége nem ritkán több tíz köbméter is lehet – felhasználja a szőlőbirtokos.
Leggyakrabban kerítés készül belőlük, de meredek hegyoldalba települt szőlőknél, gyümölcsösöknél – támfalak is épülnek ebből az anyagból.
Ez utóbbiak kettős célt szolgálnak: egyrészt megtartják a termőtalajt, nem engedik, hogy az eső lemossa, másrészt a nagy felületű, csupasz kőfalak napközben elnyelik a napsütés energiáját, éjjel pedig visszasugárázzák – ami főleg az érési időszakban, ősszel sokat javít a szőlő minőségén. De tavasszal is hasznos ez a folyamat, mert segít megelőzni a fagykárokat.
Természetesen a kiszedett kövekből nem ritkán épületek is készültek. Ha nem maga a lakórész, akkor is a „szedett-kő” nagyon jó nyersanyag az alapozás vagy a pincefalazat építéséhez.
Patakkő
Nagyjából ugyanilyen célt szolgál a sokfelé „patakkőnek” nevezett „terméskő”, melyet a hegyekben lefutó patakok, kiszáradt vízmosások medreiből emeltek ki, és szállítottak a beépítés helyére.
Ezek a kövek a régmúltban többnyire „senkié sem” voltak, és mivel begyűjtésük viszonylag kis energiát igényelt (nem kellett fejteni, csak rakodni, szállítani őket). Gyakran ma is felhasználják őket – ha nem is közvetlen falazásra, de az úgynevezett „úsztatott beton” töltőanyagként kiválóan megfelel. A II. világháború utáni ínséges időkben – amikor sem a beton készítéséhez szükséges cement, sem a nagy energiaigényű tégla nem állt megfelelő mennyiségben rendelkezésre – előírás volt, hogy a talajvízmentes helyeken kőből kell építeni az épületek alapjait – és megengedett volt a patakkő használata is.
Mivel a patakkő jól ellenáll a fizikai hatásoknak– és mert a faragásával nem kívánnak vesződni –, leginkább alapozásban, az időjárásnak kitett helyeken használják fel.
A patakköveket sokféleképpen nevezik hazánkban. A Börzsönyben görgeteg-kő, békakő, békasó kő volt az elnevezésük.
„Szerzett kő”
Nem csak hazánkban, de az egész világon ismert az a sajnálatos emberi tulajdonság, hogy az ember igyekszik a lehető legkevesebb munkával, erőkifejtéssel a lehető legnagyobb nyereséget elérni.
Ennek a szemléletnek a következtében épületek, paloták, templomok ezrei semmisültek meg akkor, amikor használatuk véget ért vagy valami súlyos károsodás érte őket.
Ma ez már büntetendő cselekmény, de alig 100-150 éve még általánosan elfogadott volt, hogy az ilyen épületek építőanyagát „visszanyerték”, azaz köveiket széthordták, s belőlük máshol más épületek létesültek.
E tevékenységnek leginkább éppen a kőből – ebből a tartós, többször is jól felhasználható anyagból – készült építmények lettek áldozatai, akár nagy múltú várak, egyházi épületek vagy csak egyszerű lakóházak voltak korábban.
Közismert, hogy a kuruc háborúk után a központi hatalom a magyarországi várak tucatjait romboltatta le. Ezek építőanyaga mind-mind a környező települések házaiban születtek újra.
De legalább – ha nem még jobban – sújtotta a régi, nem ritkán koraközépkori egyházi építészetünket II. Józsefnek az egyházakat visszaszorító, a szerzetesrendeket feloszlató rendelete.
A Veszprém megyei Tüskevár (régen: Nagyjenő) határában a falut délről megkerülő patak mellett a legelőn kis kiemelkedést fedezhet fel az arra járó tavasszal, amikor még a kaszálni nem nőtt mg. Ezen a helyen 1786-ig pálos kolostor és templom állott, melynek ma már nyoma sincs. A császári és helytartótanácsi gépezet nem csak hogy elbontásra ítélte az egykor minden valószínűleg nagyszerű, díszes épületet, de a falu és a környék lakóit utasították, hogy a falak köveit használják fel építkezéseikhez.
És hazánkban szinte végtelen az így megsemmisült egyházi építmények sora…
Természetesen nem szabad elfelejtkeznünk a kőanyagok „másodfelhasználásának”, „újrahasznosításának” gyakori kényszerű okáról sem: a háborúk, harcok során leomlott, megsemmisült épületek anyagának újrafelhasználásról sem.
Sajnos hazánkban évszázadokon át újra és újra megtörténtek azok az események, melyek az ilyen jellegű tevékenységekhez vezettek…
Az építőkövek bányászata
(részlet egy készülő könyvből)
Hazánk majd’ minden vidékén találunk kőbányákat, kőnyerő helyeket – meglepő módon még az egyébként síknak és homokos talajúnak ismert Alföld egyes vidékein is.
A középkorban a kőbányák általában az adott tájegység, település földbirtokosáé voltak (aki lehetett földesúr, de egyházi rend, személy is), és találkozunk a korona (azaz az uralkodó) által birtokolt bányákkal is.
Ez később jelentősen megváltozik: az úrbéri rendezés sok helyen a községek kezébe adja a bányaterületeket, bár maradnak magántulajdonban (pl. főúri, egyházi birtokosság) is bányák.
A községi bányaterületeket a település, (mint „jogi személyiség”) adja bérbe, a bérlők nekik tartoznak díjat fizetni. Nem ritkán a még meg sem kezdett, de kőfejtésre alkalmas területeket vették bérbe egyesek, remélve, hogy nyereséges lesz vállalkozásuk.
Az építőkövek bányászása mindig komoly szakértelmet, körültekintést és nagy megerőltetést igénylő munka volt.
Azt mindenképpen érdemes tudni, hogy hazánk sok táján hosszú-hosszú (akár több száz évesre tehető) hagyománya van az építőkövek bányászatának.
Sokfelé külhonból származó szakemberek végezték az első csákányvágásokat, ők és leszármazottjaik egész településeket népesítettek be. Az olasz Adamik, Aprilik, a német „ricerek” családjai mai napig megtalálhatók nagy kőbányászati központjainkban.
Az építőkő bányászata rendesen a követ magában rejtő hegyet borító termőföld leszedésével kezdődik. Egyes helyeken ezt „fődezésnek”, máshol „leföldelésnek”, „lepucolásnak” nevezik.
Az előbukkanó felső kőréteg általában még nem alkalmas építőkőnek, díszítő kőnek: darabos, sokszor agyagbeágyazódásos, könnyen porlódó anyag.
Ezt is lefejtették, de külön kezelték: vagy szintén a bánya körüli – esetleg a közeli – utakra szórták, szilárdítva ezzel burkolatukat, vagy eladták más felhasználónak. Ezeket nevezték ”meddő”-nek.
Néha ezzel a meddővel takarták be a régebbi fejtéseket, a mai modern rekultiváció előfutáraként.
A termőföld, a darabos réteg nem ritkán a több méteres vastagságot is elérte – ennyit kellett hát lefejteniük a bányászoknak, mire a hasznosítható kőzethez értek. Például a Gerecsében található Süttőn 8 méteres löszréteggel is találkoztak egy-egy fejtés kezdetén…
Még 30-40 évvel ezelőtt is használatos volt az a több évszázados – évezredes – technológia, mellyel a kőtömböket leválasztották az anyakőzettől.
Ezt a munkát, az ékelésnek nevezett módszert függőleges irányban, felülről kezdték meg. A gyakorlott bandavezér, vagy csapatvezető kijelölte az ékelés vonalát, figyelve a kő adottságaira: erezetére, esetleges anyaghibáira.
Ezután vésővel a kijelölt vonal mentén – a kő minőségétől függő
sűrűséggel – 8-
A túl sekély, vagy nem eléggé széles lyukakból az ékek kiestek, a túl tágra mélyítettekben nem feszülnek meg eléggé. A gyakorlatlan, kezdő kőfejtő sűrűn kapott – nem mindig finom szavakkal körített – feddést a rosszul kivésett lyukakért…
Nagyobb kőtömböknél nem volt elegendő a vésett lyuk: hogy hosszabban
lehessen az ékeket beverni, 80-
A fészkekbe kerültek – a „szögeknek” is nevezett – vasékek. Hogy jobban feszüljön az ék, melléjük acéllapokat szorítottak, melyeket kisebb kalapáccsal ütögetve feszítettek a kőbe. Ezeknek „pléska” volt a neve. A „pléskákat” mindig arra az oldalra helyezték, ahonnan le akarták feszíteni a kőtömböt.
Ezután nagy, nehéz kalapáccsal kezdték ütni a szegeket sorban, ügyelve arra, hogy ne legyenek túl erősek az ütések, mert akkor a kő olyan helyen, vagy olyan irányban is megrepedhet, ami használhatatlanná tette volna. Ez a feszítés akár napokon át is folyhatott, attól függően, milyen nehezen vált el a kő az anyakőzettől.
Vastag kőtömbök esetében amikor a függőleges leválasztás megtörtént, ugyanezt a foyamatot végezték el - de vízszintesen bevert ékekkel.
Ma már nem alkalmazzák a több évezredes faékes hasítási módot, de a nyolcvanas években még éltek azok a kőfaragók, akik fel tudták idézni ezt az eljárást. A lyukakba feszített ékeket vízzel locsolták, és egy éjszakát állva a megdagadt ékek szétfeszítették a követ.
Másképp fejtették a Bükk-aljai riolittufát. Mivel ez a mészkőnél, kiömlési kőzeteknél jóval puhább anyag, ezért először a kőbe csákánnyal nagyjából 15-20 centi mély árkot vájtak (úgy nevezték: „sámolás”). Az árokvágáshoz használatos csákány nem a ma elterjedt kubikos csákány, hanem annál lényegesen nehezebb, 10-12 kilós szerszám volt. Az árokban összegyűlt törmeléket el is kellett távolítani, hogy ne zavarja annak mélyítését – ehhez saját kezűleg gyártott kapaszerű eszközt használtak.
Egyszerre 7-8 méteres szélességben művelték a megkezdett kőpadokat, padkákat. Ezek mélysége előre kimért, nagyjából 84-85 centi volt. Ennek később van fontos szerepe: a lefejtett kő így egy újabb hasítással már eleve az építőkövek egységes méretét adja ki, nem kell külön energiát és időt fordítani arra, hogy a beépítendő kő hosszát külön faragással alakítsák méretre. Az igy kialakított követ a falazáskor két ember a helyére tudta rakni, ezért ez egyfajta „standard” volt…
A körbevágott padkákat ezután felszakították, mégpedig úgy, hogy alsó lapján vízszintes lyukakat ütöttek – szintén csákánnyal –, majd ezekbe vasékeket helyeztek el. Az ékeket a padkán állva vasbunkóval addig ütötték, amíg a padka – azaz a kőtömb – fel nem szakadt.
Itt is, akárcsak a kemény köveket adó bányákban több ember dolgozott egy csapatban. A sámolást, fejtést mindenki önmagának végezte, csak a leszakított padka felemeléséhez hívták segítségül a csapat többi tagját.
Napjaink kőbányáiban már géppel fúrják a furatokat a kőzetbe, gyémánt élű drótfűrésszel választják le és darabolják szállítható méretűre a sziklákat. Ékelést már csak ritkán, a nagyobb tömbök esetében alkalmaznak – vagy ha szobrászati igények miatt a kő óvatos fejtését írják elő. Hazánkban a XIX. század közepétől használják a modernebb fejtőeszközöket, eljárásokat, melyek általánossá a XX. századra válnak. A kisebb kőfejtőkben, azonban még az 1980-as években is a kézi fejtés volt használatban…
Mind a kemény mészkövet, mind a puhább tufákat a fent leírt módszerrel „hámozták” le a kijelölt területről. A kőtömbök helyén maradt függőleges falazatok előtt – ahol korábban a kőfaragók tevékenykedtek – teraszok keletkeztek. E teraszok („placcok”) kialakításához a követ fejtő munkások soha nem használtak szintezőműszert – szinte mégis mindig rendezett, sík területek voltak: hiszen fontos volt számukra, hogy ne kelljen a járófelületen botladozni, akadályokat kerülgetni. Felszínük általában a sziklafaltól kifelé lejtett, így az esővíz nem a falhoz, hanem attól elfelé futott.
A kőtömbök kitermelésével a fejtési szintek egyre mélyebbre helyeződtek, ezzel együtt a kőfalak egyre magasabbak lettek.
Nem egy helyen akár 10-
Másképp történt a budafoki, nagytétényi szarmata mészkő fejtése. Itt nem teraszosan bányászták a követ, hanem óriási gödröket, „udvarokat” alakítottak ki benne – mivel a kőzet errefelé hatalmas sík felületet alkot, aminek a fejtését csak felülről lehetett megkezdeni.
E helyeken is úgy kezdték fejteni a követ, hogy a bányászandó területről lehordták a termőtalajt. Leszedték a mállott, építésre fel nem használható aprózódott köveket, így nagyjából 100-200 négyzetméteres sík térség, „placc” alakult ki. A követ a lábuk alól, felülről lefelé haladva kezdték fejteni, majd amikor már elég nagy hely lett, kiszélesítették a fejtési felületet. Így alakultak ki az úgynevezett „mélyudvarok”, melyek mélysége sokszor a 10 métert is meghaladta. A mélyre nyúló fejtési helyekhez a bányászok lejáratokat, lépcsőket vezettek – ezek közül számosat a mai napig megtalálunk.
Gyakran megtörtént, hogy amikor egy-egy felhagyott bányalyukat az arra rászorulók újra munka alá vettek. Folytatták a fejtést, de már lakáskészítés céljából. Természetesen az általuk kitermelt kőre is gyakran akadt vevő, esetleg önmaguk használták fel a lakáshoz. Budafokon több száz ilyen, az egykori kőfejtők helyén kialakított lakás létezett még a közelmúltban is.
De térjünk vissza az „igazi” kőbányák munkásaihoz.
A nagy, üzemszerűen működő bányákban a kőfejtők – „ricerek” – 8-10 fős munkacsapatokban dolgoztak. Ezeknek „brigád”, „banda”, „parti” volt a megnevezésük. A csapat vezetője mindig egy tapasztaltabb idősebb személy volt, aki a munka gyakorlati fogásait már jól ismerte, aki alkalmas volt a vezetésre. Írni-olvasni is tudnia kellett, mert az ő feladata volt a munkabér elszámolása, a bánya vezetésével való kapcsolattartás.
A partik általában ismerősöket, családtagokat fogadtak maguk közé. A segítők is (talicskások, a meddőt ellapátoló segédmunkások) ismerősök közül kerültek ki, így biztosítva volt, hogy állandó munkaerő álljon rendelkezésre.
A kőfejtő, kővágó mesterség soha nem szerepelt az iskolákban tanulható foglalkozások között. Ha valaki erre a mesterségre adta fejét, legjobban tette, ha beállt egy már működő kőbányába, és a gyakorlott kővágóktól leste el a szakma fogásait. Hamar kiderült, alkalmas-e rá, vagy sem…
Igen gyakran az egyébként mezőgazdasági munkásként, summásként dolgozók állottak a szezon lejártával kőbányásznak, béreltek ki területet ilyen célra. Főleg a Bükk alján találkozunk ilyen, két keresetből (alig) megélő emberekkel. Közülük kerültek ki azok, akik ha szükség volt, a kivájt bányalikakból lakásokat alakítottak ki.
Akár mészkőben, akár vulkáni kőzetben folyt a bányászat, gyakran megtörtént, hogy a frissen kialakult falban nyílásokra bukkantak a fejtést végzők. A sziklák között legtöbbször valamilyen kőzetmozgás okán (tektonikai repedések, vetők) keletkeztek természetes járatok, az arra hajlamos kőzetben – például a mészkőben –földalatti vizek bővítették, faragták tovább ezeket.
A kőbányászok nem voltak gyáva emberek – a frissen feltárult üregeket fáklyákkal, mécsekkel a kezükben bejárták, felfedezték.
Itt kell
megemlíteni, hogy a hazai természetvédelem, barlangkutatás nagyon sokat
köszönhet a kőbányászatnak: több tucatra tehető azon barlangok száma, melyeket
kőbányászat során fedeztek fel. Közülük számos ma már szigorúan védett (pl. az
abaúji Esztramos), vagy a nagyközönség által is látogatható, mint pl. a
budapesti Pál-völgyi barlang.
De az üregeket fel is használták a bányában dolgozók. Elsőként talán csak arra, hogy ide helyezték el a magukkal hozott élelmiszert, a hasadékba rejtették az avatatlan szemek elől a drága és nehéz szerszámokat éjszakára, vagy éppen ezekbe bújtak be a hirtelen támadt eső elől. Nem ritkán a nagyobbakban melegedő, étkező hajlékot alakítottak ki. Itt tüzet lehetett rakni, esetleg egy-egy főtt ételt is elkészíthettek, ha kellett.
Innen már csak egy lépés volt az éjszakai szállásnak, majd végleges hajléknak alkalmas barlanglakások kialakítása.
A kőbányászatról, a bányákban dolgozók életéről Hála József nagyszerű írásaiban olvashatunk részletesebben.
Mind a főváros környéki, mind a Bükk-alji kőbányászatról több könyv is megjelent, ezeket a Szakirodalom című fejezetben sorolom fel.
Az úgynevezett réti mészkő bányászata
Más körülmények között folyt a Duna-Tisza közi réti mészkő
bányászása.
(részlet
egy néprajzi monográfiából)
„A kővágók
tapasztalata szerint ott volt érdemes a fejtését megkezdeni, ahol sok kővirág
(Malva silvestris) nyílott. Egy kisteleki kővágó a megfigyeléseit így
összegezte: „Mikor elmöntem egy rétbe, már láttam, hol van kő. Ahol kőréteg
van, ott van olyan hely, ahol a gáz a föld alól kijön… Ott magosabb a fű. Azt a
helyet kalapnak neveztük.” Emellett gyakran előfordult, hogy vályogveréshez
vagy tapasztáshoz szükséges agyag ásása vagy kútásás közben akadtak darázskőre, de a tapasztalt kővágók
bizonyosan tudták, hogy a rétségeken hol lehet terméskövet találni. Ha új
lelőhelyet tártak fel, sosem ott kezdték a kitermelést, ahol legdúsabban nőtt a
vegetáció, hanem attól négy-öt méter távolságra. Azt tapasztalták ugyanis, hogy
a magas, bokros növényzet alatt legvastagabb a kő, ahol épp ezért nehéz volt
átszakítani.
A munka az egy-két ásónyom vastagságú talajréteg eltávolításával, a leföldeléssel kezdődött. A réti
mészkő 3-4 cm-es felső rétege lemezes szerkezetű, amit pacsmagkőnek, pecsmegnek
neveznek. Ezt csákánnyal ütögetve fejtették fel, és kisebb-nagyobb darabjait
alapba vagy igénytelenebb építmények falába rakták. A Duna-Tisza közi kővágók
kőfejtő eszköze tömör, mindkét végén acélozott hegyben végződő vasrúd, melyet
kovács készített. Súlya 16-
A rudalás időtartama
függött a kővágó ügyességétől, erejétől, de a terméskő vastagságától és
milyenségétől is. A Duna-Tisza közén a felszín alatti mészkőrétegek vastagsága
25-30 cm-től 60-70 cm-ig terjed. A vékonyabb kőréteget természetesen kevesebb ütéssel elrepesztették, ám örültek a vastagabb
kőrétegnek, mert annak a kitermelésével több keresethez jutottak. Az acélos
mészkő szálába elhasadt öt-hat méter hosszan is.
A lehasadt darázskövet
rúddal és csákánnyal kifeszítették a helyéről, és a leírt módon repesztették
kisebb darabokra. A kővágás az Alföldön is új bánya megkezdésekor volt a
legnehezebb – részint mivel a kőréteg, mint egy hatalmas, föld alatti teknőben,
egyben volt és nehezen hasadt, részint mert a lerepedt darabokhoz nehezen lehetett hozzáférni. Általában kerek, öt-hat méter átmérőjű
bányát nyitottak, és a kő természetét, hasadását figyelve folytatták a fejtést.
Az alföldi kővágók éppolyan kiváló természetismeretről adtak
tanúbizonyságot, mint a hegyvidékiek. Van olyan megfigyelés, melyet a Szeged
környéki kővágó ugyanazokkal a szavakkal fejezett ki, mint a bükkaljai: „A
kőnek szála van, mint a fának.” Tanulságos a kisteleki kővágók tapasztalata: „a
holttetemnél (ahol a felszíni növényzet a legdúsabb, következésképp a kő
legvastagabb), amíg a kő él, addig olyan, mint a vas, olyan fekete, de ha
kivágjuk, akkor mögszürkül”. Megkülönböztették a darázsfészkes vagy morzsás
követ, melyben kis üregek, járatok képződtek, mint a darázsfészekben. Ez
sárgásvöröses, gyengébb minőségű, puha mészkő. Leggyakoribb a sárgás vagy
barnás színű kő előfordulása, legjobbnak pedig a szürkés árnyalatú, érces, acelas követ tartják.
A jó kőbányát igyekeztek kihasználni: addig vágták, amíg
csak követ találtak. A réteg széle felé a kőréteg elvékonyodik, majd megszűnik.
Csengele határában az 1940–1950-es években körülbelül 2 katasztrális holdnyi semlyékről termeltek ki mészkövet
közutak és épületek alapozásához.
A kivágott terméskövet Szeged, Kistelek, Pusztaszer körzetében kubiba, a Kiskunságon, a Duna-Tisza
köze középső és északi részén négyzetölbe rakták. A kubi (kubik) 1 öl széles, 2 öl hosszú, fél öl (
A kövek szállítása külön foglalkozásnak számított. Érteni kellett a rakodásukhoz, mert a kő bármilyen kemény is, rosszul rakva könnyen eltörhetett. A magas kőfalakkal rendelkező kőfejtőkben a köveket ledobták a rakodóplaccra - ez külön gyakorlatot kívánt.
Egy-egy lovaskocsi vagy ökrök által húzott szekér nem sok követ tudott elszállítani. Az egerszalóki kőből 1000-1200 darab kellett egy épülethez - ez 50-60 forduló fuvart jelentett.
A kőbányászat nem volt veszélytelen foglalkozás. Gyakoriak voltak a balesetek, de a nagy erőkifejtést iénylő, télen-nyáron
végzett munka hamar tönkretette az emberi szervezetet. A kőpor belélegzése, a gyakran nyirkos munkahelyek miatt kevesen voltak, akik egészségesen érték
meg öregkorukat.
A magyarországi kőépítkezés kezdete a rómaiak idejére vezethető vissza, de feltételezhető, hogy már az előttük itt élő kelták, boi-ok, eraviscusok is a helyben fejtett köveket használták fontosabb építkezéseikhez.
Az Itáliából a fél világot meghódító latinok a katonai megszállást követően azonnal neki kezdtek telepeik, városaik létrehozásához. Elsőként katonai célú építmények készültek – melyek gyakran csak föld-, faépítmények voltak – de a megszállás stabilizálása után hamar maradandóbb anyagú épületek is megszülettek (lakóépületek, kereskedelmi és igazgatási, termelési célokat szolgáló építmények).
Bár a rómaiak jól ismerték és alkalmazták az égetett téglát, abban az időben a téglaépítés nem volt olyan elterjedt, mint jó 1800-1900 évvel később. Az emberi munka viszonylagos olcsóssága, a több évszázados építészeti, építési gyakorlat (melyet jórészt az anyaországból idekerült szakemberek hoztak magukkal) eleve a kövek felhasználását helyezte előtérbe. Sérülékenyebb anyagból, földből, fából csak a szegény néprétegek építkeztek.
Napjainkban számtalan emlék tanúsítja, hogy a rómaiak milyen fejlett építési technikával rendelkeztek.
Már ismerték a falazatok szerkesztési módjait, a nyílásáthidalások, boltívek kialakításának szempontjait, és természetesen fejlett szépérzékükkel a kövek díszes, mutatós elhelyezése sem okozott gondot számukra.
Balácán, Aquincumban, Savariában kőépületek százai álltak, de a kisebb települések, sőt a Balaton-felvidékre oly jellemző római villaépületek is mind-mind kőből épültek.
A rómaiak más építményeikben is köveket alkalmaztak: a római kori utak, vízvezetékek, Sopron, az egykori Scarbantia ma is álló városfalai bizonyítják, hogy a városok, települések működtetéséhez elengedhetetlen (s számomra olya kedves) mérnöki építmények építésekor is ezt a tartós anyagot használták.
A római kori vidéki – azaz a köznépinek nevezhető – építészet, építkezés számos maradványa lelhető fel hazánkban. A Balaton-felvidéken, Sopron, Pécs környékén tucatjával találtak a tudósok olyan villaépületek, lakóházak romjait, maradványait melyek a római korban épültek. Ezek falazata változatos anyagú, a paticsfaltól a kőfalig minden típus megtalálható. De egységesek abban, hogy valamilyen mértékben mindegyikükben találkozunk kővel: hol az alap, hol maga a fal, nem ritkán a padlózat burkolása készült kőből.
Szinte csak ilyen anyagból készültek a vízvezető (és szennyvízelvezető) csatornák, az ajtók keretezései, a lépcsők, kapuzatok.
A köveket a rómaiak hazánkban sűrűn alkalmazták szakrális célokra is: az oltárok, a fogadalmi kövek, az úttávolság jelző mérföldkövek mindennapos tárgyak voltak a 2000 évvel ezelőtti Pannóniában.
És nem csak használták, fejtették is a köveket. Még ma is ismert számos olyan kőbánya, kőfejtő, melyet a rómaiak kezdtek művelni. A Gerecsében a tardosi kőbányáktól a Dunához vezető utat még a rómaiak építették ki - és ma is ezen az útvonalon folyik a kövek szállítása.
Nem véletlen, hogy a jó 500 évvel kéésőbb a Kárpát-medencébe érkező őseink is a
rómaiak idejéből ránk maradt építményeket vették használatba. A rég elvonult és elhunyt
katonák által épített utakon jártak, táboraikat előszeretettel ütötték fel a
rómaiak idejéből itt maradt erősségekben. Ilyen volt például a főváros
A középkor első évszázadaiban nem jellemző a kőépítészet. Komolyabban csak a tatárdúlás után, a IV. Béla által elrendelt városépítések következtében kerül előtérbe ennek az anyagnak a használata.
Az ország minden részén megnyílnak a kőbányák, a Dunántúlon nem ritkán a rómaiak által is már művelt helyeken.
A köznép ekkor kezd megismerkedni a kőépítészettel, de igazán a török korban és közvetlenül azt követően terjed el a népi építészetben ennek az anyagnak a használata.
(Érdemes lenne
külön vizsgálat alá venni a török-iszlám építészet hatását a hazai építészetre.
Tudomásom szerint ez még nem történt meg. Pedig e 150 év – melyet a
történettudomány, művészettörténet jobbára a pusztítás korának nevez – igen
komoly hatással volt a Kárpát-medence építőmesterségére, építőművészetére. Nem
csak stílusjegyei által, de az építési technikák, módozatok fejlődése révén is.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a török birodalom, államszervezet igen fejlett
volt e téren. Nem csak a hadiépítészet, de szakrális, közösségi építmények, a
török uralkodó osztály igényes építkezése is minden bizonnyal hatott a hazai
mesterségekre.
A török kor építőmesterei, szakemberei – akik közül számosnak a neve is fennmaradt – komoly tanulmányokat végeztek, az oszmán-arab-török tudomány (benne az építőművészet) évszázadokon át a kontinens vezető szellemi irányzatát képviselte. Hazánkban is számos török építészeti emlék maradt fenn, elég csak Pécs dzsámijára, a budai Gül baba türbére vagy az egri, érdi minaretre utalnunk.
Ezek az építmények mindenhol helyi anyagból készültek, példaként említhető az egri minaret, amely környékbeli kőbányákból kikerült kőből épült, vagy az érdi hasonló építmény, melynek kövei a közeli sóskúti bányából származnak. Sajnos a köznép épületeiből kevés maradt fenn e korból. Alsóörsön is csak az 1950-es években tárták fel a tudósok, hogy a „török-háznak” nevezett épület – valóban a XV-XVI. századból, azaz a török korból származik).
A mindennapi ember a török dúlást követően került közelebbi kapcsolatba a kőépítkezéssel. Az igazhitűek kiűzését követő egy-két évtizedben a várak minél gyorsabb újjáépítése igényelt rengeteg építőkövet – és munkás kezet.
Az 1720-as évektől kezdve – mikor is az ország politikai helyzete stabilizálódott – megkezdődtek azok a nagy léptékű építkezések, melyek már nem katonai célt szolgáltak.
E munkálatoknak túlnyomórészt három finanszírozója volt: a királyi kincstár, az országban újra megtelepedő és növekvő egyházi birtokok, és az egyre gazdagabb főúri réteg.
Épülnek a királyi központok Pozsonyban, Budán, Bécsben. Az egyházak működése nem csak templomokat kíván, hanem rendházak, főpapi székhelyek (pl. Győr, Eger, Pécs, Kalocsa) nőnek ki a földből, és a visszafoglalt területeken régi és új birtokosok is kezdenek letelepedni.
Az első időszakban jobbára ez utóbbiakat a külföldi főurak, grófok,
hercegek képviselik. Ekkor épül a ráckevei Savoyai-, a noszvaji de
A külföldi birtokosok természetesen külföldről hoznak szakembereket – kőműveseket, kőfaragókat is.
Ekkor telepednek meg az országba azok a kőfaragó családok (Adamik, Antonik, a Giacinto, Paruzelli, Áprily-családok), melyek aztán évszázadokra meghatározzák a hazai kőipart.
A hazai falusi mesterek tőlük tanulják a szakmát. Ekkor a kőfaragó, kőműves mesterség még mást jelentett, mint napjainkban. A kőműves valóban kővel foglalkozott, ő volt egy-egy építkezés teljes gazdája. (Az egyszerű tömés és paticsházakat, vályogtégla épületeket "falrakónak" nevezett emberek, csapatok húzták fel.) és fa
A kőfaragók feladata a falazásra alkalmas építőkövek kialakítása volt – a mai értelemben vett kőfaragókat, kőszobrászokat ebben az időben „képfaragónak” hívták.
A főúri, egyházi építkezések persze elsősorban nem szobrászokat igényeltek, hanem igazi, a kövek megfelelő méretre vágásához és elhelyezéséhez értő szakembereket kívántak.
Egy-egy épület, esetleg palota felépítéséhez néha több száz köbméter idomított, falazásra alkalmas kő kellett – a díszítőkőből legfeljebb néhány köbméternyi az ablakok, ajtók keretezéséhez, egy-egy kőváza, szobor elkészítéséhez.
Nem véletlen hát, hogy kőfaragókból jóval többet foglalkoztattak, jóval nagyobb volt rájuk az igény. Már csak azért is, mert a kőfejtés, a kövek mozgatása, formára faragása és elhelyezése bizony sok embert kívánt, nagy létszámú csapatokat, brigádokat kellett foglalkoztatni.
Jó példa a fentiekre Esterházy Károly példája, akinek Eger újjáépítése és környékbeli központtá válása köszönhető.
A XV-XVI. században a hadászati szempontból oly fontos egri vár védőműveinek építése során a város közvetlen közelében lévő bányákat kimerítették. A török kiűzése után az újjáépítés, de főként a püspöki székhely méltó kiépítése nagy mennyiségű építőkövet igényelt.
A korábban váci, majd egri püspök, Eszterházy Károly (1723-1799) korának egyik legjelentősebb építtetője (ma úgy neveznénk, beruházója, inventora) volt. A magas katolikus egyházi tisztségeket betöltő főúr szigorú rekatolizációs elvei mellett igyekezett távol tartani magát a bécsi udvar befolyásától, és minden tevékenységében a magyar föld, társadalom fellendülését, a hosszú török uralom utáni életre keltését tartotta szem előtt. A kor legmodernebb megoldásait alkalmaztatta, és jómaga is – fiatalkori tanulmányaira támaszkodva – szigorúan felügyelte az építkezések menetét, bonyolítását.
Az egri líceum építéséről így ír: „… amikor ennek a líceumnak alapjait lefektettem és nagy költséggel be is fejeztettem, semmi másért nem tettem,mint szeretett hazámért és a közjóért, hogy itt a Múzsák otthonában a királynak hű és a hazának hasznos polgárokat formálni lehessen…”.
(A „múzsák” kifejezés ebben korban nem csak nem csak a
művészeteket jelöli, hanem minden tudományt, a matematikától a csillagászaton
át az építészetig.)
A püspöki építkezések erősen hatottak az alacsonyabb rangúak építészetére is. Az egri belváros barokk újjáépítése, a környék földesurainak kúriái, kastélyai mind-mind a nagyúri mintákat követték.
Eszterházy a kor legkiválóbb szakembereit alkalmazta, megbízásából dolgozik Egerben Fellner Jakab, és – pápai uradalma munkáinak befejeztével – az Adami család tagjait is Egerbe rendeli. Ez az az Adami család, melynek első tagja az 1760-as években Süttőn telepszik le, az ottani bányákat béreli, és szinte az egész középső országrészt ellátja jó minőségű, márványszerű kővel.
(Carlo Adami
korának legtöbbet foglalkoztatott kőfaragó mestere volt, saját kőbányákat és
műhelyeket üzemeltet. Száznál több épülete, szobra, emlékműve közül is
legismertebb alkotása egy viszonylag szerényebb mű: a Budai Várban található
Pallas Athene szobor.)
A püspöki építkezéseken dolgozó parasztemberek, kétkezi munkások hamar megtanulják a szakma fogásait. Hamarosan meglátszik kezük nyoma a környező települések képén – ekkor kezdődik a Bükk-alja falvaiban az építőkövek fejtése és nagy arányú felhasználása a népi építészetben.
De hasonló folyamatok játszódnak le a Főváros környékén, vagy Bécshez közeli Soproni-hegység településein.
A kőépítkezés kifejlődésében gazdasági-társadalmi folyamatok is közrejátszanak.
Nagyjából a XVII. század végétől, de aztán a XVIII. század folyamán végig megfigyelhető az a birtokosi (főúri és királyi) akarat, mely az addig igen elterjedt faépítkezés visszaszorítására irányul. A drága építőfát az erdők tulajdonosai nem szívesen bocsátják a köznép rendelkezésére, különféle szabályokat hoznak abból a célból, hogy ne fogyjon az értékes építőanyag. Ebben a központi hatalom (nevezetesen rendeletei révén Mária Terézia) is segíti őket. Ekkor kerül előtérbe a vályogból, földből való építkezés, de ekkortól datálható a népi építészetben is a kő erőteljes megjelenése is.
Ne feledjük: a tégla ekkor még igen drága építőanyag volt, a mindenhol fejthető kő sokkal könnyebben elérhető volt a mindennapi ember számára.
De egyéb gazdasági folyamatok is közrejátszanak a kő egyre szélesebb körű felhasználásában a népi építészet terén. Elég csak utalni az ún. „szedett”, „lelt” kövekre, melyek a mezőgazdasági munkák következtében kerülnek elő: a termőföldek feltörésekor, a szőlőtelepítések előkészítésekor a földekről ezer, millió számra kerülnek kiemelésre az ott fekvő kövek, melyeket a nép szívesen használ építkezéseihez. Alapok, kerítése, de sokszor még falak is készülnek e kőanyagból.
A települések egy részében a birtokos tiltja a kövek felhasználását, de sokkal gyakoribb az, hogy a köznép a fellelt, talált követ szabadon felhasználhatja. Sőt, nem ritka, hogy az építési célú kőfejtésre is áldását adja a terület birtokosa, legfeljebb valamennyi részt kér a kifejtett kőből, vagy annak hasznából.
A XVIII. századtól kezdve az ország több táján is a megélhetési gondok játszottak közre abban, hogy az emberek kővel (kőbányászattal, kőfaragással) kezdtek foglalkozni.
Számos helyen a települések olyan kicsiny termőfölddel rendelkeztek (pl. a Bükk-alja egyes települései vagy a Balaton-felvidék, a Börzsöny hegylábaknál húzódó falvai), hogy jelentős rétegek nem jutottak földhöz. Közülük kerültek ki a környék bányáiban dolgozó, vagy nem egy esetben éppen a bányászatot megnyitó munkások. Bérbevettek egy-egy területet, és igyekeztek kitermelni a felszín alatt található követ.
A XIX-XX. században – amikor hazánk gazdaságát még erősen a mezőgazdaság-élelmiszertermelési ágazatok uralták - általános volt, hogy a települések lakói szükségből más tájakon vállaltak munkát. Leginkább a hegyvidéki, hegyek völgyeiben lévő településekre volt ez jellemző, ahol kevés volt a megművelhető föld. Néhol a falvak teljes felnőtt, munkaképes lakossága elállt napszámosnak, summásnak az alföldi, mezőföldi – vagy éppen külhoni – nagybirtokokra, hogy megélhetését biztosítsa. Ahogy arról az egyes tájegységeket bemutató részben is olvashatunk, a Bükk, a Börzsöny vidékéről egész csapatokban szegődött távoli tájakra a földet művelni képes munkaerő.
Amikor aztán nyár végén, ősszel a termény begyűjtésre került, a hazaérkező férfiemberek – ha módjuk és főleg hajlandóságuk volt rá – a falujuk határában lévő bányákban, fejtésekben termelték a követ, gyakran napszámban, de néha saját vállalkozásban is.
Volt, aki a maga céljára bányászta az építőkövet, ha jól ment a munka, akkor el is adott belőle.
De nem csak a hegyvidékeken, a városok mellett is ilyen folyamtok játszódtak le. A budafoki mélyudvarok kőbányái is egy időben mintegy „mellékfoglalkozásként” kerültek művelésre: ha a közeli ipari üzemek vagy borgazdaságok nem foglalkoztatták az embereket, kőfejtébe fogtak. Ezek a munkák vezettek a több mint egy évszázadon át sok gondot okozó budafoki barlanglakások kialakulásához.
A követ bányászó, feldolgozó ember – ha arra alkalmas volt – hamar megtanulta a kőfejtés, megmunkálás fogásait. És amennyiben jól, szépen dolgozott, meg is élhetett e mesterségből.
Jól megfigyelhető egyes falvakban az azonos mesterek működése, a következő században már egész falvak épülnek fel a helyben bányászott kőből.
A hazai népi építészetben a XIX. század második felében, a XX. század elején éri el a kőfelhasználás a csúcspontját. A gazdasági fellendülés mind a kőbányászatban, mind az építőiparban hatalmas fejlődést hoz. Megjelennek a munkákat megkönnyítő gépek, s e korban születnek meg a hazai városok, települések képét napjainkban is meghatározó építmények, épületek... melyek felépítése mind-mind rengeteg követ igényelt.
Építésük a fejlett és nagy intenzitású kőbányászat, feldolgozás nélkül elképzelhetetlen lenne, ugyanakkor megalkotásuk mindenképpen hat a népi építészetre is.
Az alábbi térkép mutatja, hogy a XIX-XX: század fordulóján az országban milyen arányban voltak fellehetők a kőfalú épületek.
Ahol egyszer megtanulták, megszokták a kőépítkezést, ott hosszú évtizedeken, de néha évszázadon át sem hagynak fel vele. A két világháború között, de még az 1950-es, 60-as években is épülnek a Zemplénben, a Bükk-alján, Budapest környékén építőkőből lakóházak, és a mai napig elfogadott építőanyagnak számítanak e helyeken a különféle kövek.
Érdemes ezeken a környékeken jobban szemügyre venni a falvak, községek lakóépületeit: egészen modernnek tűnő épületek állanak különféle építőkövekből, és valószínű, hogy még sokáig állni is fognak majd.
A hazai népi építészet korszakairól, az épületeket történetéről, sorsáról számos nagyszerű tanulmány, mű készült, ezeket az irodalomjegyzékben sorolom fel.
*
A paraszti, népi építkezésben a kő felhasználása viszonylag jól beazonosítható fokozatokban jelenik meg. Először célszerűségi okok miatt alkalmazták, csak jóval később kapott más (pl. díszítő funkciót) ez az anyag.
A köznapi lakóházak esetében elsőként az alapokban használják fel a követ. Ennek legkezdetlegesebb formája a máshol már említett patakkő, görgetegkő felhasználása a favázas, boronafalas épületek alatt. Szintén ilyen követ építettek be elsőként eleink alap gyanánt a házak alá – néhol még vályogházak, fából ácsolt épületek alá is. A kezdeti időkben persze inkább csak a módosabb emberek épületei kaptak ilyen alapot, vagy éppen a birtokos által emelet közösségi épületek, mint például a templomok.
Az alapokról szóló fejezetben olvashatunk róla, hogy a kőházak minden esetben alappal készültek.
A kő következő, jól megfigyelhető alkalmazása a kémények építése, a kemenceépítés volt. Ezt is praktikus okok magyarázzák: a szilárd falazatú kémény megelőzte a tetőtüzeket, a füst elvezetése is biztonságossá vált. A kéményeket már sárba, esetleg habarcsba rakott kövekből építették, ehhez bizonyos mértékű szaktudás kellett.
A kemencék esetében először a kemenceszáj, a padka készült kőből, ezek voltak ugyanis leginkább igénybevett részek. Számos helyen találkoztak a szakemberek olyan vesszőből font vagy más anyagból rakott kemencével, melynek szája már faragott kőből készült.
Újabb állomás a kő használatában a nyílászárók keretezése. Ennek is célszerűségi okai voltak: a szilárd ablakkeret, ajtókeret biztonságosabb volt, benne rácsot lehetett elhelyezni, a kőkeretre felszerelt zárt ablaktáblák jobban megvédték a házat és a benne lévő értékeket, mint az egyszerű fakeretek.
Ugyanígy megfigyelhető egy bizonyos fejlődési folyamat a magyarországi népi építészet egyik jellemző szerkezeténél, a tornácnál is. Ahogy a Balaton-felvidéken megfigyelhetjük, kezdetekben a tornácokat tartó kőoszlopok a szedett, bányászott, éppen csak hasított, durván faragott kövekből készültek. Nem is oszlopok ezek, hanem inkább olyan kőfalak, melyek hossza és vastagsága közel azonos. Ezért találkozunk e tájon vastag, tömzsi tornácoszlopokkal.
Az ország más vidékein (pl. a Dél-Dunántúlon, vagy a Mátra, Zemplén vidékén) elterjedt megoldás az, hogy maga az oszlop fából készül, de a feje, a talpazata már faragott kőből. Az oszloptörzset betekerik növényi kötéllel, amire sártapasztás kerül, majd ezt bemeszelik: így kőként mutat.
Gyakran csak a faoszlopot meszelik le.
Igazi, kőoszlopokkal először a Mátra vidékén találkozunk. A parádfürdői Cifraistálló építésénél a közeli Sirok kőfaragói dolgoznak. Megtanulják, megismerik a részekből összeállítható, kőoszlopok készítésének technikáját, melyet aztán először saját lakóhelyükön, majd később már a környék településein is alkalmaznak. Kutatók még az Alföldön, Siroktól jó 60-70 kilométerre is találkoztak a siroki kőoszlopokkal.
A kő falként való alkalmazása a paraszti építészetben – amint arról már szó volt – nagyjából a XVIII. századtól követhető nyomon, nagy fellendülése a XIX. század második felében következett be. Ekkor már szerkezeti, tartófalak készülnek belőle, egyes vidékeken a kő válik jellemző építőanyaggá. A folyamat a módosabb gazdák, kisnemesek körében indul meg, amire jó példa a Balaton-felvidék: számos egykori kisnemesi-nemesi településen (Szengál, Nemesvámos, Városlőd) még ma is állnak azok az épületek, melyek 120-150 éve épültek. Sőt, találhatunk köztük olyanokat is, melyekben az első, utcai szobának már a mennyezete is (keresztboltíves, boltozatos rakású) kőből készült. Ez már nagy mesterségbeli tudásra utal – és persze az építtető részéről való igényre, hajlandóságra (és gazdasági áldozatvállalásra) is. A népi, paraszti építészetben a kő így hódít teret az alapozástól a falazaton át a bonyolult, de szép és praktikus födémszerkezetekig…
| KŐ | szerkezet | színe | tulajdonságai | megmunkálhatóság | térfogatsúly | nyomószilárdság | hővezetési tényező ( lambda ) | hazai lelőhelyek | |||
| tonna/m3 | kg/cm2 | ||||||||||
| Teljesen kristályos, szemcsés | Szürkés-fehér,esetleg rózsaszínes | Hirtelen hőmérséklet-változásra, magashőmérsék-letre érzékeny, pattogzik. Sarkai koptatáskor könnyen legömbölyöd-nek (pl. szegélykövek) | Bányanedvesen jól megmunkálható, de igen kemény. Finom formák is alakíthatók belőle,jól csiszolható, fényezhető. Felhasználása: díszítőkő, burkolókő, szobrok, útépítésben szegélykő | 2,5 - 2,75 | 1200 - 1800 | 2,50 - 3,00 | Velencei hg.: Sukoró, Nadap, Pákozd, Székesfehérvár; Mecsek: Erdőmecske, Véménd, Fazekasboda, Mórágy | ||||
| Gabbró | Teljesen kristályos, szemcsés | Sötét zöldesbarna, esetleg fekete | Nehezen munkálható meg, jól fényezhető Felhasználása: falazatként csak belső téglafalazással | 2,92 - 3,05 | 1500 - 2000 | Dunántúl: Sárszentmiklós; Mátra: Gyöngyössoly-mos, Lőrinci; Bükk: Szarvaskő, Mónosbél | |||||
| Riolit | Üveges, mikroszkopikus kristályú | Sárgásbarna esetleg rózsaszínű | Jól megmunkálható, hasítható | 2,45 - 2,60 | 800 - 1600 | Dunántúl: Sárszentmiklós; Mátra: Gyöngyössoly-mos, Lőrinci; Bükk: Kisgyőr, Demjén; Zemplén: Erdőbénye, Sárospatak | |||||
| Fonolit | Kristályos néha üvegszerű | Zöldes-szürke | Igen szívós, kagylósan törik | Nehezen munkálható meg, nem hasítható | 2,54 - 2,66 | 1500 - 3400 | Mecsek: Hosszűhetény, Szászvár | ||||
| Dácit | Apró kristályok közé beágyazott nagyobb kristályok (porfiros) | Szürke, sárga, vöröses | Bányanedvesen jól hasítható. Felhasználása: szobrászat, burkolatok, kerítés-és lábazati anyag | 2,50 - 2,75 | 800 - 1600 | Börzsöny: Szob, Márianosztra; Zemplén: Gönc | |||||
| Andezit | Apró kristályok közé beágyazott nagyobb kristályok (porfiros) | Szürke, fekete, ritkán vörös vagy zöld | Rideg, ha az alkotóásványok üvegesek, akkor pattan | Bányanedvesen jól hasítható, megmunkálható. Felhasználása: falazatként belső burkolat kell rá. Nagyon jó külső burkolóanyag (pl. kockakő, útkő) kerítésnek és lábazati anyagnak is alkalmas. Az egyik legnagyobb mennyiségben bányászott építőkövünk. | 2,30 - 2,75 | 400 - 3200 | Velencei hegység: Napad, Sukoró; Mecsek: Komló; Dunakanyar: Szentendre, Dunabogdány, Visegrád, Dömös, Pilismarót; Börzsöny: Zebegény, Szob, Márianosztra, Szokolya, Inóc, Nógrádkövesd, Nagyoroszi; Cserhát: Cserháthaláp, Püspökhatvan, Karancshegy; Mátra: Lőrinci, Szurdokpüspöki, Nagybátony, Gyöngyös, Recsk; Zemplén: Tokaj, Tarcal, Erdőbénye, Sárospatak, Sátoraljaújhely | ||||
| Bazalt | Apró, szemmel nehezen kivehető kristályok | Szürke, sötétszürke, néha fekete | Nagyon jó, fagyálló kültéri burkolásra alkalmas. Hazánkban elsősorban útburkolásra használták, de épületek is épültek belőle (Balatonfelvidék, Közép-Dunántúl). Ekkor belső tégla burkolat szükséges. | Közepesen megmunkálható, vágni nehéz, de hasítható | 2,75 - 3,00 | 800 - 4200 | Közép-Dunántúl: Badacsonytomaj, Nemegulács, Zalahaláp, Diszel, Uzsa, Sümeg, Sümegprága, korábban: Somló, Sághegy Nógrád: Somoskő, Pécskő, Zagyvaróna | ||||
| Diabáz | Kristályos, szemcsés | Zöldesszürke, fekete foltokkal | Nehezen munkálható meg, szabálytalanul hasad | 2,90 - 3,10 | 1200 - 2500 | Bükk: Szarvaskő, Mónosbél, Sirok | |||||
| Riolittufa | A vulkáni tufák összetétele megegyezik az anyakőzet összetételével. Általában egyenletes szövetűek, aprószeműek | A kovával átitatott tufák (pl. a Bükk-alján, a Zemplénben) nagy szilárdsággal és tartóssággal rendelkeznek. Vízfelvételük nagy, a felszínhez közeli rétegeik nem fagyállóak. | Jól megmunkálhatók, bányanedves állapotban jól vághatók. Szövetük szerkezete miatt a faragásokat nem tartják meg, az időjárás hatásaira lekopnak. Beépítésükkor vakolásuk célszerű. Jó hőszigetelők. | 1,30 - 2,10 | 230 - 750 | A vulkáni tufák hővezetési képessége 0,4 - 0,6 között mozog. A belőlük készült tufabetonokat kiszárítva 0,33 - 0,40 lambda értékkel számolták | Bükk: Eger, Egerszalók Andornaktálya, Szomolya Bogács, Kisgyőr, Cserépfalu, Cserépváralja, Felsőtárkány, Noszvaj; Mátra: Sirok; Zemplén: Erdőbénye, Bodrogkeresztúr, Szerencs | ||||
| Dácittufa | A helyi építkezésben jelentős szerepet játszanak több tájegységben is (Bükk-alja, Balatonfelvidék) | 1,40 - 1,90 | 420 - 720 | Bükk: Demjén; Mecsek: Mázaszászvár | |||||||
| Andezittufa | 1,60 - 2,10 | 140 - 370 | Dunakanyar: Szentendrétől Pilismarótig; Börzsöny: Nagyoroszi, Ipolydamásd, Nógrádverőce; Mátra: Gyöngyös; Bükk: Bogács, Sály | ||||||||
| Bazalttufa | 1,65 - 2,00 | 800 - 1200 | Közép-Dunántúl: Szigliget, Tihany, Kissomlyó, Szergény, Sitke | ||||||||
| Hárshegyi homokkő | A szemcsék nagy része kvarc, kovasavval átitatott szövetű | Fehér, sárga, barna, barnásvörös (kötőanyagtól függően) | Közepes szilárdsággal rendelkezik, fagyálló | Jól fejthető, megmunkálható, hasítható. Felhasználása elsősorban lábazati kőnek, kerítéseknek, oszlopoknak, Készültek belőle ablakkeretek, könyöklők, szakrális tárgyak (sírkő, kereszt) is. | 2,10 - 2,50 | 400 - 1500 | 0,80 - 2,00 | Budapest környéke: Hárshegy, Budakeszi, Pilisszántó, Pilisborosjenő, Üröm, Naszály | |||
| Permi vörös homokkő | Kvarc, kovasavval és vastartalmú ásványokkal átitva, néhol limonitos | Vörös, a limonitos zöldes árnyalatú | Fagyálló, jó víz és tűzálló anyag, jól faragható. | Nagy tömbökben fejthető, jól megmunkálható. Falazóanyagnak, lábazati kőnek, díszítőkőnek alkalmas, párkányok, lépcsőfokok is készültek belőle. A bányászat környékén gyakori építőanyag, egyes települések épületállományának 85-90 %-a ebből áll. | 2,40 - 2,65 | 400 - 1200 | Balatonfelvidék: Balatonalmádi, Alsóörs, Balatonrendes, Felsőörs, Ábrahámhegy, Révfülöp | ||||
| Réti mészkő | Síkvidéken, állóvízben keletkező több deciméteres üledékes mészkő | Fehér | Puha, jól fejthető mészkő, kevésbé időtálló | Helyi felhasználásra, építőkő célra. Védeni szükséges az időjárás hatásaitól. Faragott darabjai könnyen kopnak. | 1,60 - 2,00 | 140 - 330 | Alföld: Kalocsa, Csólyospálos, | ||||
| Tömött mészkő | Finoman kristályos, gyakran kövületek-kel, mészvázas élőlények maradvá-nyaival | Fehér, sárgásfehér, sárga, egyes típúsai rózsaszín, vörös árnyalatú (Piszke, Siklós) | Apró kristályos, sűrűszövetű díszes változatait márványnak is nevezik (tardosi, piszkei márvány). Vastag, nagy lapokban és tömbökben is fejthető, időálló. A kalcitos és agyagos erek csökkentik felhasználhatóságát. | Jól faragható, egyes fajtái csiszolhatók. A tömötebb típusai fényezhetők. | 2,60 - 2,85 | 500 - 2000 | 2 - 3 | Budai hegység: Üröm, Budakalász Gerecse: Tardos, Piszke; Vértes: Tata; Bakony: Zirc, Ajka, Tapolcafő; Mecsek: Pécs, Siklós, Villány, Nagyharsány | |||
| Durva mészkő | Lyukacsos, durva felületű, gyakran kövületek-kel | Fehér, sárga, sárgásfehér | Jól fejthető, darabolható. A tömöttebb fajtái tartósabbak, szilárdságuk nagyobb. Városi levegőn megfeketedik. | Bányanedvesen jól fűrészelhető, jól hasítható, faragható. Fellelése környezetében elterjedt építőanyag, de a közelmúltig a nagyvárosok házainak építőanyaga is ez volt (Budafok, Kőbánya, Sóskút) | 1,55 - 2,60 | 150 - 600 | 0,45 - 1,00 | Budapest környéke: Budafok, Tétény, Érd, Bia, Sóskút, Páty, Zsámbék, Diósd; Börzsöny: Zebegény, Kemence, Bernecebaráti; Cserhát: Mátraszőlős, Soproni hegység: Fertőrákos, Margitbánya | |||
| Édesvízi mészkő (travertin) | Tömör, finoman kristályos, jó teherviselő képesség. | Fehér, sárgásfehér, de a vassal szennyezett példányai vörösesek. | Jól fejthető, darabolható. A szabad levegőn fényét elveszti. | Tömbökben és padokban fejthető, jól faragható, csiszolható, fényezhető. Fellelése környékén elterjedt építőanyag, egyes fajtáit (Süttő, Budakalász, Üröm) már a rómaiak is felhasználták. | 2,20 - 2,70 | 800 - 2000 | 1,00 - 2,00 | Budapest környéke: Üröm, Budakalász, Pomáz; Gerecse: Süttő, Dunaalmás | |||
| Dolomit | Igen tömött, kristályos | Fehér, szürke, egyes fajtái rózsaszínűek | Rideg, könnyen aprózódó, repedezésre hajlamos. | Darabokban fejthető, faragni, fűrészelni nem nagyon lehet. Főleg aprózódott alakban használatos adalékanyagnak, betonban úsztatókőnek. | 2,50 - 2,70 | 150 - 1200 | Budapest környéke: Buda (Gellérthegy), Budakeszi, Budaörs; Bakony: Keszthely, Tapolca, Balatonfüred; Vértes: Bicske, Szár, Tatabánya | ||||
| Agyagpala | Tömött, de finom szerkezetű, lemezes | Szürke, fekete, selymes fényű | Rideg, de jól hasad, tartós, az időjárásnak ellenáll | Bányanedves állapotban vékony lemezekre hasítható. A fellelés környezetében tetőfedésre használták | 2,45 - 2,70 | hajlítószilárdsága: 200 - 300 | Bükk: Kisgyőr, Felsőtárkány, Szarvaskő | ||||
Ha írni akarsz, vagy valami jobban érdekel:
